Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Kétlábú szék erarchia is. Az erő, a tudás, a rátermettség szülte meg kinek-kinek a helyzetét a társaságban. Különösebb gondok nem mutatkoztak, hiszen a katonás rend és az egyenruhák szinte „egyenlelkűekké” tettek valahányunkat. Az elméleti oktatás mellett — s ez volt a nagyobbik rész — folyamatosan „termelési gyakorlatokon” vettünk részt, amit a régi világban egyszerűen napszámosmunkának neveztek. Az „állatosokat” a tangazdaság istállóiba-óljaiba osztották be, a „növényeseket” pedig a földeken dolgoztatták. Természetesen a tanító- és nevelő elvtársak vezetése alatt. Volt, amikor külön, de leginkább a tangazdaság falusi alkalmazottaival együtt végeztük a napi tennivalókat. Nekünk, akik az állattenyésztési szakra jártunk, az volt a legkellemetlenebb, hogy az istállókban a munkát hajnalok hajnalán kezdték, s nekünk ugyanúgy, mint a fejőnőknek általában négy órakor már az istállóban kellett lennünk; kihánytuk a tehenek alól a trágyát, behordtuk a jászlakba a takarmányt, aztán — lévén tangazdaság — megmostuk a tehenek farkát s fejés előtt a duzzadó tőgyeket is. Csak ezt követően láthattunk neki a fejésnek, ami egyáltalán nem könnyű munka. A velem egy osztályban tanuló lányok csuklója a fejés végén rendszerint bedagadt, amíg az edzett falusi asszonyoktól nem tanulták meg a fejés módját, s amíg a kezük hozzá nem erősödött a keserves hajnali munkához. Persze volt ezeknek a hajnaloknak másféle íze is, hiszen a faluból ide járó fejőnők hangosan, nagyokat nevetve tárgyalták meg az estéli, netán hajnali élményeket, s majdnem olyan zaftossággal, amiként odahaza a kocsma előtti legényseregletben. Az pedig szinte törvényszerűen bekövetkezett, hogy e hangos kitárulkozásokban az asszonyok csakhamar bevontak bennünket is. Az egyébként is fülledt tej- és trágyaszaggal telített istállói levegőben az ilyen hajnalokon valami különös borzongás vibrált. Ahogy az asszonyok keze a tehenek tőgyét markolta, ahogy a tej surrogott a kannákba, s ahogy eközben az élet legtitkoltabb rétegeit szavaikkal egymásnak fölfejtették és odadobták, ennek nyomán szinte minden megtelt nemiséggel, feltörő akarással, vággyal, kívánsággal. S ezután már csak fűszálnyi határt kellett átlépni, hogy az emberben felgyülemlett kívánások tárgyiasuljanak, hogy a szemvillanások után egy-egy kézszorítás jelezze az akarást. Elég volt egy fejmozdulat, amely az öltöző irányába mutatott; elég volt pár perc, hogy a vágyak beteljesüljenek a pokróccal leterített fapriccsen, amelynek eresztékei ugyan halkan nyikorogtak, de egyébként derekasan viselték a gyakori igénybevétel terheit. Mit tagadjam, engem is becsábítottak néhányszor hajnalidőn, s mentem is örömmel, mert Zsuzsa hiányát erősen éreztem. A „mi” lányainkkal fjedig még csak próbálkozni sem mertem e szeptemberi időben. Ezért, bár a koránkelés nehezemre esett, bármikor szívesen vállaltam a „termelési gyakorlat” eme terhét. Szeptember utolsó napján — mert ez is a „gyakorlat” részét képezte —, éjszakás voltam. Természetesen az éjjeliőrrel együtt virraszottunk; erre azért volt szükség, hogy egy esetleges ellésnél segítségére legyünk a tehénnek világra hozni a borját. A tangazdaság éjjeliőre Labancz úr volt; a háború előtt nagybirtokos, most a népidemokrácia ellensége, s ahogy ő mondotta volt, „deklasszált egyén”. Ám ebben a maga „deklasszáltságában” egyedül többet
