Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Gál Sándor nagyüzemi mezőgazdaság majdani meg- és felépítőinek nevezett. Beszédét emelt és emelkedett hangon mondta el, amiből következett, hogy mi ifjú és friss intézeti növendékek semmit sem értettünk meg. E magasröptű fogadószónoklat után a lányok egy nevelőnő vezénylete alatt átmeneteitek a hajdani grófi kúriába, mi pedig bemasíroztunk a kockaépület bendőjébe. Az én lakhelyem az első emeleten lévő egyik szoba lett. Tizenkétten kerültünk az emeletes vaságyakkal berendezett szobába. Az ágyakon ott állt katonás rendben mindaz, amit az intézet dolgozói — a gondnokkal az élen — számunkra előkészítettek. Kaptunk egy rend sötétkék színű melegítőt, amelyet abban az időben közönségesen csak „tyeplákinak” neveztek, aztán kaptunk szerelőruhát, azaz „monterkát”, ugyancsak az előbbi névátvitel egyenrangú rokonát, aztán három váltás alsóneműt. Közönségesen szólva: három fekete klottgatyát s mellé három khakizöld inget. Ezen kívül pedig néhány füzetet és ceruzát. Bakancsot, gumicsizmát később vételeztünk a raktárból; ezt már lábnagyság szerint. Estére úgy-ahogy elrendeztük a hozott és kapott holmikat a szobában levő szekrényekben, s közben ismerkedtünk is, ahogy már ilyenkor lenni szokott. Ahogy azt az első pillanatban tapasztalhattam, eléggé vegyes társaság voltunk, az ország minden tájáról. Még bodrogközi srác is akadt közöttünk; elsőnek beszédének különös ízére figyeltem fel. Azt, hogy közelebbi szülőföldje, Bodrogköz merre van, sejtelmem sem volt. Egy másik, alacsony és nálam vagy két évvel fiatalabb gyerek pedig olyan „a” hangokkal szórta tele a hálószobát, amilyet én még sohasem hallottam. Később kiderült, hogy ő meg Palócföld közepéről, Rimaszombat környékéről érkezett az intézetbe. Gyulának hívták, ám a Gyula nem a keresztneve volt; a pap Zoltánra keresztelte. így aztán — később — a Gyula hol Gyula volt, hol meg Zoltán, pontosabban „vaóf... A mellettem lévő ágyat pedig egy szalmaszálnyi, riadt tekintetű legényke foglalta el, Deutch Móric, akit szüleivel együtt Dachauba deportáltak Tiso köztársaságából. Móric valami csoda folytán megmenekült, de apja, anyja az emberi elvetemültség áldozati füstjévé változott... Deutch Móricot egyik nagybácsija vette pártfogásába, aki Érsekújvárban lakott, s aki a jelek szerint Móricból a szocializmus és a szocialista mezőgazdaság élharcosát kívánta fölnevelni. Persze az is lehet,hogy csak szabadulni akart a riadt tekintetű, hadarva beszélő gyerektől. Mert ugye, azt soha nem lehet tudni teljes biztonsággal, hogy egy gyereket a felnőttek miért küldenek ilyen vagy olyan intézetbe. Ezt a kérdést, véleményem szerint, nem is érdemes feszegetni. Mert például engem nem küldtek, csak jöttem, igaz, neki az ismeretlennek vaktában, azzal, hogy majd csak kialakul valami. Az ismerkedés, a rendezkedés közben aztán beordított valaki, hogy „vacsorához sorakozó”. Lementünk az épület elé, ahol kettes sorokba tereltek bennünket, s ott ácsorogván megvártuk, amíg a kúriából a lányok is megérkeznek, s ezt követően lemasíroztunk az alagsori étterembe. Tölgyes tanító elvtárs mellett találkoztunk Beke tanító elvtárssal, akinek olyan gömbölyű feje volt, mint egy kugligolyó; szürke szemével mintha valami fontosat
