Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - KÖNYVRŐL—KÖNYVRE - Szabó József : A történeti-néprajzi kutatások nagy nyeresége

KÖNYVRŐL — KÖNYVRE

sokban a következő nevekkel találkozunk: apa juh vagy kos. A kosokat két nagy csoportra oszthatjuk. Egyike volt a továbbtenyésztési célt szolgáló mag kos, amelyik kiváló tenyésztési adottságokkal rendelkező, különösen nagy becsben tartott jószágnak számított. A másik fajta az értékesítésre, hizlalásra szánt kos, amit már fiatal korában kiheréltek. A kiherélt, kivágott juh neve ürü vagy örü. A legszebb, legtanulékonyabb őrükből vezérürüket nevel- tek...Többször említik a források is, de az emlékezet is számon tartja a komor örüt. Komor örünek azokat nevezték, melyeknek nem jött le a heréjük, ezért •nem lehetett kasztrálni őket, ugyanakkor kosokként sem jöhettek számításba.

— A juh általános értelemben az ehhez a jószágfajtához tartozó egyednek a megnevezése, de anyabirka értelemben is használják. Tokjának hívnak másodéves koráig mindenféle bárányt, függetlenül a nemétől. A bárányok leválasztása után gyakran vertek össze belőlük nyájat, amit tokjó nyájnak neveztek, de mondották őket bárány nyájnak is. Természetesen megkülönböztetnek a tokjónyájban kos bárányokat; ezeket a hím ivarúak teszik, és jerke bárányokat vagy jerkéket, amelyek nőivarúak. Az újszülött neve bárány, kisbárány. — A juh 5—6 éves koráig hoz szép utódokat, utána már silányulnak a bárányok. Ezért mondják a Kunságban, ha valakit szidnak vagy csúfolnak, hogy olyan vagy, mint a hetet ellett vagy hétszer ellett bárány! Az élő nyelv mellett a források is megőrizték ezt a szólást. 1812-ben Kunhegyesen Vass János Dézsi Mihálynét rútul becstelenítette mondván neki: Alább való vagy a hétszer ellett juhnál!” (233—234).

Mivel a réteket, kaszálókat a Nagykunságban különösebben nem gondozták, ezért ezen tájegységet illetően — mint Bellon Tibor írja: 306 — inkább rétélésről beszélhetünk, semmint rétgazdálkodásról. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a legeltető állattartást folytató nagykunsági közösségek nem fordítottak kellő figyelmet a kaszálók,rétek célszerű felhasználására, hiszen a nagyszámú jószágállománynak mindenképpen elő kellett teremteni a megfelelő mennyiségű és minőségű téli takarmányt. Ennek lehetőségeit és az ezzel kapcsolatos teendőket foglalja össze a Rétek, kaszálók című fejezet (304—339). A Nádasok c. részegység (340—353) a XIX. század közepe előtti időket idézi föl, amikor — az ármentesítéseket és lecsapolásokat megelőzően

— még kiterjedt mocsarak, vízzel borított nagy területek uralták a vidéket, és dúsan nőtt nadrágrengetegek nyújtottak módot arra, hogy ezen a fában szegény tájon az ottani lakosság összegyűjtse a nádat, amelyet pl. a halfogó eszközként ismert vész összeállításától a háztetők, enyhelyek, karámok, szárnyékok, kerítések stb. elkészítésén át tüzelőanyagként való hasznosításáig még sok mindenre felhasznált a leleményes nagykunsági ember.

Az alföldi mezővárosok fejlődésének gazdasági háttere című rész (373— 391) a kérdéskör szakirodalmi eredményeiről nyújt kitűnő áttekintést, az Ösz- szefoglalás c. kitűnő fejezet (392—397) pedig azokat a tanulságokat tartalmazza, melyeket igen gazdag forrásanyag és saját helyszíni gyűjtései alapján a szerző a nagykunsági mezővárosok XVIII. és XIX. századi állattartó gazdálkodásáról monográfiájának előző fejezeteiben részletesen kifejtett. —