Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - KÖNYVRŐL—KÖNYVRE - Szabó József : A történeti-néprajzi kutatások nagy nyeresége
KÖNYVRŐL — KÖNYVRE A jószágtartó közösségek és az érdekeiket képviselő városi tanácsok nagy gondot fordítottak arra, hogy a nyájak — az időjárás meghatározta körülményektől, lehetőségektől függően — mindig és mindenütt megfelelő legelőket találjanak. A tulajdonosok és a testületek az állatok és a legelők állapotát egyaránt éber figyelemmel kísérték, hiszen a jószágállomány nagy értéknek, a vagyoni helyzet fokmérőjének számított. Ezért mindig nagy körültekintéssel, szigorúan szabályozták a legelők évenkénti beosztását és a legeltetés rendjét. Arra is nagyon ügyeltek, hogy a nyájakat őrző pásztorok minden tekintetben kellőképpen törődjenek a rájuk bízott jószággal. A pásztor kiválasztása tehát fontos mozzanat volt. A pásztorságot vállalónak, elsősorban a számadónak nagy tapasztalatú, megbízható és némi vagyonnal rendelkező személynek kellett lennie. Mindig előnyben voltak a helybeli születésűek (142). A pásztorfogadás ünnepélyes alkalomnak számított, amely szertartásos, ceremóniával ment végbe. A szerződéskötést, a megegyezést általában áldo- másivással és kézbeadással (kézfogással) pecsételték meg. Korunkban, amikor sajnos a közgondolkodásban az adott szó jelentősége egyre inkább csökken, s a kézfogással szentesített megállapodás és annak megtartása lassan már ritkaságszámba megy, példaértékű lehet az egykori pásztorvilág erkölcsi rendje, becsületes magatartása. A kötetben több. példát találunk arra, hogy valamely megegyezés jóváhagyására elegendő volt a részt vevő felek kézfogása, s ha ez megtörtént, a közösség számára is szinte szerződéses jogalapnak számított. Az egyenletesen magas színvonalú kiadványban keresve sem találni olyan részegységet, amely kevésbé volna értékes és hasznos, mint a többi, a monográfia tárgyköre miatt azonban megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a Nyájak a legelőkön című fejezet (166—178), s az ehhez szervesen kapcsolódó Sőre, göböly, gulya (179—196), A méneá\91—210), a Sertéstartás (210—219) és a Teleltetés (219—231) című kisebb önálló egységek, valamint a juhtartás meghatározó jelentősége miatt külön tárgyalt Juhászat című fejezet (232— 267) és a hozzá tartozó Nyájak és bérek (267—278), Fejősjuhászat (279—284), A juhok értékesítése (284—291) és A gyapjú értékesítése (291—303) c. kisebb alfejezetek. — A különféle nyájak tartását bemutató fejezetek és részegységek mindegyikére rendkívüli adatgazdagság, apró részletekre kiterjedő alaposság jellemző, ugyanakkor a szerző — jó áttekintő készséggel — mindenütt figyelembe veszi a nagyobb összefüggéseket is. Lenyűgözően gazdag pl. azoknak a megnevezéseknek a száma, amelyek pl. életkor, funkció, ivar stb. szerint különböztetik meg egymástól egy-egy nyáj bizonyos csoportjait vagy egyedeit. A karcagi tanács egyik iratában például arról olvashatunk, hogy „1790-ben a helybéli boltos görögtől, Jankovits Mihálytól vett 4 szürke csődört”, melyet „a négy közönséges örlős ménesre osztottak ki. Nyíl húzat- ván jutott az első tizedbélieknek ménesekre az ostorhegyes, 3k tizedbelieknek esett a nyerges, a 4k tizedbéli gazdaságnak ménessére jutott a gyeplős, úgy szintén az 5- és 6. tizedbéliek ménesekre maradt a rudaá' (206). A juhok bizonyos egyedeit a következőképpen különböztetik meg: „A nagykunsági váró
