Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században

Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században

lapítási törekvéseivel szemben fogalmazódtak meg az első politikai szempontból komolyan vehető pánszláv, illetve pánorosz tervek is Kelet-Közép- Európa és a Balkán orosz vezetés alatti egyesítéséről.

A Napóleonra mért vereség után Oroszország európai befolyásának első kimagasló csúcsára érkezett. Bár a tervezett nagy balkáni szláv vazallus állam nem jött létre, az 1815-ös bécsi kongresszus nemcsak Finnország 1809-es és Besszarábia 1812-es annektálását ismerte el, hanem Lengyelország maradékát is orosz protektorátus alá helyezte. I. Sándor ezt követően változtatott politikáján. További európai területek bekebelezése helyett ő is és utóda, I. Miklós cár (1796—1855) is a már megszerzett területek integrálására, illetve a birodalom konszolidálására törekedett. A nyelvi-kulturális oroszosítás közismerten kudarcot vallott, ám a gazdasági integráció — különösen a birodalmon belüli belső vámhatárok 1850-es lebontása után — ért el eredményeket. A Lodz kör-, zetében kialakult hatalmas lengyel textilipart például kifejezetten az orosz birodalmi keretek éltették.

A viszonylagos külpolitikai passzivitás és a lengyelekkel szembeni nem éppen testvéri bánásmód ellenére Kelet-Közép- és Délkelet-Európa fiatal szláv értelmiségének számos képviselője mint felszabadítóra, illetve a szláv népek természetes vezetőjére tekintett Oroszországra. E romantikus és főleg kulturális jellegű pánszlávizmusnak a képviselői, például a cseh Antonín Marek (1785—1877), a szlovák Ján Kollár (1793—1852) vagy a horvát Ljudevit Gaj (1809—1872) egyaránt a szláv összetartozás eszméjét hirdették, és egy Oroszország által vezetett nagy szláv birodalomról álmodoztak. Néhányan közülük

— például a lengyel Kazimierz Krzywicki (1820—1883) vagy a szlovák Lu- devít Štúr (1815—1856) — eljutottak odáig, hogy teljes beolvadásra, azaz nyelvük, vallásuk és nemzeti identitásuk feladására, s az ortodox vallás és az orosz nyelv átvételére szólították fel honfitársaikat.

A szlávok összetartozását és orosz vezetés alatti egyesülését hirdető pánszláv nézetek az orosz szlavofilizmus konzervatív-nacionalista képviselőinek, Mihail Petrovics Pogogyinmk (1800—1875), a moszkvai egyetem történész- professzorának, Rosztyiszlav Fagyejev (1826—1884) tábornoknak és Nyikolaj Danyilevszkij (1822—1855) természettudósnak az írásaiban álltak össze részletes politikai programmá az 1860-as évek második és az 1870-es évek első felében. Ennek lényege az orosz befolyás kiterjesztése volt egész Kelet-Közép- és Délkelet-Európára. „Oroszország — hangoztatta például Fagyejev — vagy az Adriai-tengerig terjeszti ki vezető szerepét, vagy visszaszorul a Dnyeper mögé. (Idézi Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből. Bp. 1993. 66.)

Az I. világháborús orosz hadicélok a 19. századi pánszláv-pánorosz terveket konkretizálták. Ezek minimuma délen a Szorosok és Konstantinápoly, ettől északra pedig a birodalom nyugati határai mellett fekvő rutének lakta területek (Bukovina, Kárpátalja, Kelet-Galícia), továbbá a Dardanellákhoz hasonlóan stratégiai fontosságú kelet-porosz tengerpart megszerzése volt. Az orosz—ukrán—litván nyelvterülettől nyugatra névlegesen szövetséges, valójában azon-