Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században
Romsics Ignác ban vazallus államok övezetének a létrehozását tervezte az orosz külpolitikai. Ennek déli pillére egy Belgrádból irányított délszláv állam, az északi pedig a mai helyzethez hasonlóan nyugatra tolt Lengyelország lett volna. Az Osztrák—Magyar Monarchia jövőjével kapcsolatos pétervári viták eredője 19l6-ra a birodalom teljes felosztása, illetve „új nemzeti államok” szervezésének az elfogadása lett. A három új állam, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia közül Oroszország elsősorban az utóbbit kívánta szoros kötelékkel magához láncolni. Bár formális bekebelezését a kulturális és vallási különbségek miatt a szakértők nem javasolták, azt mindenképpen kívánatosnak tartották, hogy a királyságként elképzelt új szláv állam élére Lengyelországhoz hasonlóan orosz uralkodó kerüljön. Magyarország, Románia és Bulgária jövőbeli státusára vonatkozó konkrét orosz elképzelések nem ismeretesek. Aligha kétséges azonban, hogy orosz győzelem esetén egyetlen választási lehetőségük az Oroszország által irányított vazallus államok, Lengyelország, Csehszlovákia és Nagy-Szerbia szövetségi rendszeréhez való csatlakozás lett volna. II. Miklós cár (1868—1918) tervét negyedszázad múlva Joszif Visszariono- vics Sztálin valósította meg. Ennek azonban a pánszlávizmushoz, amely a szláv népek körében már az I. világháborúban diszkreditálódott, és a háború végére történelmi vereséget is szenvedett, semmi köze sem volt. Az 194l-es német támadás után a szovjet vezetés ugyan megpróbálkozott a szláv népek szolidaritásérzésének taktikai jellegű újraélesztésével, ám a kísérlet kudarccal végződött. A magyarok, a románok, a finnek és a baltiak mellett ismeretes módon a bolgárok, a horvátok, a szlovákok, sőt még az ukránok is a németek, s nem a „szláv testvér” mellett harcoltak, s emellett a szovjet—lengyel és a szovjet—szerb viszony is súlyos ellentmondásokkal volt terhes. A Belgrád- ban megrendezett 1946-os pánszláv kongresszus legitimációs ideológiája a „szocializmust építő népek” állítólagos érdekazonossága és egymásrautaltsága, azaz az ún. proletár internacionalizmus lett. A fél évszázados szovjet integrációs kísérlet, amelynek különböző aspektusaival 1990-ig Nyugaton és Keleten egyaránt elemzők százai foglalkoztak, de amelynek egyesek ma még a létezését is tagadják, sok szempontból hasonlított a II. világháború előtti és alatti német Mitteleuropához. Mindkét esetben egy nagyhatalom láncolta magához és szervezte meg gazdaságilag, politikailag és katonailag a határai mentén elhelyezkedő kisállamokat, amelyek egyedül az alkalmazkodás és a kudarcra ítélt ellenállás alternatívája között választhattak. Mindkét nagyhatalom törekedett ideológiájának kizárólagossá tételére, továbbá kultúrájának és nyelvének terjesztésére, azaz germanizációra, illetve russzifikációra is. A különbség — és ez persze nagyon jelentős — abban állt, hogy a II. világháború végéig egy félig nyugat-európai, a technikai haladás tekintetében élen járó és ezért nagy természetes vonzerővel rendelkező impériumhoz kapcsolódott a térség, ezt követően pedig egy olyan félázsiai és civilizatorikus szempontból elmaradott birodalomhoz, amely a régióban s különösen Kelet-Közép-Európában mindvégig idegen maradt, és
