Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században
Romsics Ignác szont áthatotta az a fajilag motivált és agresszív-hegemonikus Lebensraum- elmélet, amely a századforduló pángermán ideológiáihoz hasonlóan, a terület- szerzést és az „alsóbbrendű népek” alávetését és leigázását nemcsak megengedhetőnek, hanem a „felsőbbrendű” germán faj természetes kötelességének is tartotta. Ez utóbbi győzelme és regnálása 1939 és 1944 között a német Mitteleuropa- gondolatot hosszú időre diszkreditálta. Bár az 1960-as évek második felétől kibontakozó nyugatnémet Ostpolitik joggal párhuzamba állítható az 1920-as évek második felének közép- és kelet-európai német aktivitásával, a nyílt tudományos vita Mitteleuropáról csak 1985—86-ban kezdődött el, s az első konferenciát német nyelvterületen ilyen címmel csak 1987-ben rendezték meg. Kevés volt azoknak a száma is, akik a 80-as évekig akárcsak utalni is mertek volna arra, hogy a náci neue Ordnung mélyén valami mélyebb és tartósabb erő húzódott meg a hitlerizmusnál, s hogy ez az erő a háború utáni káoszt túlélve már az 1960-as évekre a nyugat-európai integráció alappillérévé vált. E kevesek közé tartozott Arnold Toynbee; aki a náci gazdasági integráció mérlegét 1955-ben így vonta meg: „Európának az az erőszakos katonai, politikai és gazdasági egyesítése, amit Hitler megvalósított, gyakorlati válasz volt Európa legégetőbb szükségletére. Bár Európa problémájának ezt a brutális, hitleri típusú megoldását a vonakodó haszonélvezők számára gyűlöletessé tették azok az agresszív lépések és barbár módszerek, amelyek révén ide eljutottak, továbbá az önző német nemzeti célok, amelyek érdekében ezt kiaknázták, mindazonáltal súlyos csapás lenne Európára, ha a német zsarnokság alóli kiszabadulás árába belefoglaltatnék annak elvesztése is, ami ennek a zsarnokságnak egyetlen nagy haszna volt”. (Idézi Anthony McElligott: Refor- ging Mitteleeuropa in the Crucible of War. In: Mitteleuropá. History and Prospects. Ed. by Peter Stirk. Edinburgh University Press. 1994. 130.) Bár Toynbee ezt elsősorban Nyugat-Európára értette, megállapítása Közép- és Kelet- Európára talán még inkább vonatkoztatható. SZLÁV EGYSÉGTÖREKVÉSEK A német Mitteleuropa-tervekhez a pánszláv-pánorosz eszmék előzményei is a 18. századig nyúlnak vissza. Az első orosz uralkodók, akik északnyugati és különösen délnyugati expanziójuk alátámasztásaként a szlávságra is hivatkoztak, Nagy Péter (1672—1725), a Balti-tenger keleti partvidékének meghódítója és II. (Nagy) Katalin (1729—1796) volt, aki Litvániát, Kurföldet, Fehér-Orosz- országot, Kelet-Lengyelországot és a Fekete-tenger északi partvidékét csatolta a birodalomhoz. Az orthodox népek, illetve Konstantinápoly felszabadításához képest azonban a pánszlávizmus még mindkettejük legitimációs ideológiájában alárendelt szrepet játszott. A hangsúly a szláv népek felszabadítására és egyesítésére I. Sándor cár (1777—1825) uralkodásának idején, 1801 és 1825 között helyeződött át. Ekkor került a birodalomhoz Finnország (1809), Bessza- rábia (1812) és Lengyelország maradéka (1815); s ekkor Napóleon birodaloma
