Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - FÓRUM ’97 - Miklósi Péter : Miért van, ha nincs? És lesz-e, ha van?
FÓRUM ’97 minden helyzetben kézenfekvő számözön és adathalmaz fedezékébe menekülők, inkább a mögöttes vonulatokban fellelhető tények összefüggéseire szeretnék összpontosítani. Induljunk ki rögtön abból a köreinkben manapság divatos jelenségből, hogy már-már csak végletekben beszélünk a Szlovákiában megjelenő magyar nyomtatott sajtó, illetve magyarul is megszólaló hazai elektronikus médiák helyzetéről. Az egyik véglet holmiféle kincstári optimizmusban nyilvánul meg, és többnyire azt szajkózza, hogy nincs különösebb baj, ha naponta 40—43 ezer példányban megjelenik az Új Szó, hetente 82—85 ezerben a Vasárnap, 25—30 ezer példányban ugyancsak hetente elfogy a Szabad Újság, s ez nem is minden, hiszen az elmúlt két esztendő kisebbségellenes kormányzati politikája ellenére talpon maradt a Jó Gazda, a Remény, a Tábortűz, havilap gyanánt az Új Nő, szaklapként a Katedra, ráadásul hetente több mint negyven órán át magyar nyelvű adást sugároz a Szlovák Rádió és ennél jóval szűkebb időtartamban a pozsonyi közszolgálati TV; s ez a felsorolás még távolról sem teljes! Hol itt a hiba? — kérdezhetné most sajtóhelyzetünk felületes ismerője, netán tendenciózus méltatója. Ez ugyanis az érem egyik, nyilván derűsebb oldala. A végletekben gondolkozó viszont csak az érem komorabb oldalát látja. És csakis azt láttatja. Kizárólag azon kesereg, hogy 1995-ben kimúlt A Hét, amely épp ’96 decemberében lett volna negyvenéves, hogy megszűnt bizony a kassai Keleti Napló, a Dunaszerdahelyen készülő Nap, hogy pénzhiány okán bukdácsol az 1958 óta létező Irodalmi Szemle, és ezen az árnyas oldalon is folytathatnám a felsorolást... Ám az efféle vállveregetős vagy éppenséggel elsirató jellegű lajstromozásnál sokkal lényegesebbnek tűnnek a sajtónk jelenét elemző, gazdasági hátterét is említő, újságírásunk szakmai dilemmáit felmutató tárgyilagos értékelések, netán az abból kipattanó higgadt viták. Ezért amit e téma apropóján felvetni szeretnék, annak kulcsszavai nyilván a következők lesznek: sajtószabadság, magánosítás, célirányos hirdetéspolitika, köz- szolgálatiság, függetlenség, a költségvetésből kijáró anyagi támogatás, újságíró-utánpótlás, kormánypárti sajtó, s végül: a gondolat—jel, amit nemcsak írásjelnek, hanem az újságírás egészét tekintve üzenetértékű szóösszetételnek tartok. Vágjunk hát a dolog elevenébe, lássuk, legalább körvonalaiban, az 1989 novemberében örökölt, illetve az akkor kialakult helyzetet! Napilapként volt ugyebár az Új Szó, illetve annak hétvégi melléklete, az akkoriban még Vasárnapi Új Szó. Ez az egy szerkesztőségben készülő két lap, a hajdani CSKP-hez és az SZLKP-hez köldökzsinórral fűződő viszonya révén, ideig-óráig a klinikai halál állapotában leiedzett. Azokban a mozgalmas hetekben sok minden lejátszódott szerkesztőségének falai között: a haladó szellemű platform megalakításától a független baloldali napilap megteremtésének szándékán át egészen az 1968 után kiebrudalt újságírók nyilvános megkövetéséig és a szóban forgó kollégák közül hat hírlapíró fokozatos visszatéréséig valóban szinte minden. Más lapra — de nem más újságra! — tartozik, hogy a
