Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben

Duba Gyula

töredezik. Rendszeres tanulmányok híján nem élem át a kultúra és művészet genezisét, nem érzem át az európai szellemiség gyökérzetét. A néhány alsó osztály latin szavai magányosak maradnak, tőmondatokká ha összeállnak — Agricola terram arat! —, de nem nőnek nyelvezetté, hogy eredetiben olvassam Ovidiust. A klasszikusok helyett másféle élmények serkentenek. Létélményeim a lélek tragikum-tartalékait és az idegek félelemérzékenységét növelik. Kultúraformákat nem kínálnak. A fizikai képességeket és a nyers erőt bármu- ló legénytudat ellentmondásba keveredik a szépség eszményével és az esztétikai finomságokkal. A bor sem a képzelőerőt inspirálja, hanem az elvaduló ösztönöket. Az önmaga csapdájába esett nemzettudat és a megerőszakolt nyelv nem nyithat távlatokat a világ megismerésére és a művészi formák kitárulkozására, ehelyett alázatos belenyugvásra nevel, és a kezdeményezésekben elbátortalanít. Máig érzem a gazdagon árnyalt egyetemi műveltség hiányát, és gyakran bepótolhatatlannak tűnik fel előttem. A született és ösztönös nyelvkészség is bizonyos rendszerés és ismeretgazdagodás által válik igazi alkotóerővé. Amennyire tudom, a modern írók nagy többsége ilyen kimunkált alapokról szemléli a valóságot, és írja műveit. Ennek a minőségnek a hiányát, a rendszeresség belső nyugalmának,a mely elsősorban nyelvi pontosságot és formai biztonságot jelenthetne, a szilárd alapok abszenciáját gyakran tapasztalom, s ez az érzés néha oly erős, hogy íróságomba vetett hitemet is képes megrendíteni.

MIÉRT LE(HE)TTEM (MÉGIS) ÍRÓ?

Ám az íráskényszer egyszerre kikönyököl a lélek ablakán, és a világra nevet! A szó szoros értelmében vihog, heherész és a nyelvét öltögeti, röhög a kelekótya. Első írásaim a humor jegyében születnek. írói becsvágyamnak korábban semmi jele, naplóíró alkat sem vagyok. Negyvenöt nyarán az úrbéri erdőben közmunkákat végzünk, utakat egyengetünk, gallyazunk, Mitnyík úr, az erdőkerülő vállán kétcsövű kakasos sörétes puska lóg, és én rettenetesen irigylem érte, bár csak két tölténye — patronja — van, tehát Mitnyík úr akkor azt mondta: naplót kellene vezetni és mindent felírni, ami velünk történik, hogy később emlékezzünk rá,-mert ez a történelem! Igaza volt, mégsem jegyeztem fel semmit, pedig talán éppen rám gondolt, azóta sem vezetek naplót. Talán nem igazán létforma számomra az írás? Robert Musil szerint: „írónak lenni nem foglalkozás, hanem állapot.”

Akárhogy van is, az íráskészség tehát nevetve kikönyökölt lelkem ablakán, és azóta, az ötvenes évek közepe óta fokozatosan kényszerré vált. A későbbiek során pedig egyre inkább öncél. Gyakran úgy érzem, a saját sínjein fut, konokul járja a maga útját, ösztönösen s már-már öntörvényűén működik. A folyamatos írás! Mellette halad párhuzamosan a másik tevékenységem, az elmulasztottak bepótlásáért folytatott harc az idővel, a mesterség gyakorlása és tanulása egy időben történik adok-veszek alapon. Jó érzés tanulni, az új ismeret örömöt szerez. A múlt hiányainak a bepótlásáért folyó küzdelem mégsem