Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben

Duba Gyula tündérvilágát, akkor a kamaszkor az öntudatra ébredés ideje, a dolgok értel­mének a megsejtése és az érzések megismerése és azoknak a részben ösztö­nös, másrészt tudatos szellemi erők megalapozódásának a kora, amelyek a formateremtő érzéket működtetik. Ekkor születik képességünk, hogy a sejté­seknek formát és a látomásoknak alakot adjunk, tisztán lássuk a szavak értel­mét, és pontosan érezzük a fogalmakat. Fogékony értelmünk stílusérzékenysége ekkor finomul. A serdülőkor alapozza meg az érzékelés és gondolkodás egységét! Az érettségi nem(csak) fiziológiai fejlődési pont, ha­nem egyre inkább kiteljesedő szellemi minőség. Az író munkájában a gyerek­kor és a serdülő évek sziámi ikrekként vannak jelen. Hogyan lesz néhány gimnáziumi osztály tananyaga meghatározó erőforrás? Mint válik négy évnyi megszerzett tudás egész életre szóló ajándékká? A négy alsó osztály éppen csak a gimnáziumi műveltség kezdetét jelenti. Némi csekély ismereteket nyelvművelésből, történelemből, természetismeretből, stí­lusból, a gondolkodási rendszer megalapozásából. A népi indíttatású, örökölt nyelvkészség éppen csiszolódni, nemesedni kezdene, s a lélek szárnyalni ké­szülődik. Nekem ennyi jutott belőle! Ennek ellenére hálás korszak, az átmene­ti kor termékeny ideje. A mesék után a kalandok kora. A felfedezések kora világa, a képzelet felívelésének és térhódításának időszaka. Magába foglal há­borús telet, ugyanannyi élménytermő nyári vakációt, kosztosdiák-életet. Az­tán a front behemót gőzhengere végigcammog a vidéken, összelapított életeket, szétdobált tárgyakat és felforgatott lelkeket hagy maga után. A lévai Ma­gyar Királyi Állami Gimnázium oly messze kerül tőlem, mintha a holdra lőttek volna ki! Marad helyette a falu, a zsarnok faluközösség, amely elébb ugyan elen­gedett, ám most olyan vaskapocsként ragad meg ismét, mintha könyörtelenségével a korábbi könnyelmű engedékenységét akarná jóvá tenni! Ha akkor városon élek, talán ismét nekivágok az iskolának, nyelvet tanulok. Ám a falum, mint a ragadály, rám tapad és magába szív, magába gyömöszöl és elnyel, mint a kisgömböc a regi­ment katonát! Bizony, a szülőföld megkötözhet és az anyanyelv kalitka is lehet! Leginkább akkor, ha kegyetlen velünk szemben a történelmi idő. Eszünkbe sem jut lázadni, a kor gondoskodik róla, hogy ne ellenkezzünk A végzet uralkodott felettünk A sors tartott a markában, és időnként szorított egyet rajtunk Én sem keresek kiutat, bár mások ha nem is sokan, megtették Megéreztem a sorsot, ez egyszer írói erény lehet! S a tűrés angyala ösztöne­imbe költözik! A teremtővel valamilyen módon szót érthetünk, őszinte fo­hásszal megközelíthető, a sors azonban nem isten, hanem könyörtelen élettörvény, amely alázatra tanít. Megismertet a csapások elviselésének képes­ségével és a gondokkal való együttéléssel. Végtelenül érzékennyé és fogé­konnyá tesz a megmaradás ösztöne iránt. A fuldokló sem azért kap a szalmaszál után, hogy könnyebben lubickoljon és vígabban ússzon, hanem hogy megmeneküljön, hogy élhessen! Meglehet, hasznos tapasztalatok ezek az íróknak, de kegyetlen élmények a kamasznak! Most éppen nem erre lenne szüksége. A megkezdett nyomon járva a legtermékenyebb időm következ­hetne. Ifjúkori atomrobbbanás! Beinduló kísérlet, amelyet az értelmi fejlődés,

Next

/
Thumbnails
Contents