Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben

Az írásról — három tételben

szombat hagyja benne tartós nyomát. De a titkok felderítésének szándéka gyakran félelemmel jár és szorongást okoz. A könyvvel való együttlét magányát hozza az olvasás. Belemerül a költött valóság tengerébe, amelyben a tájékozódás biztos iránytűje a képzelet. A tudás tengerén hajózni és elmerülni a termékeny képzelet révületében, mi lenne ettől érdekesebb?

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Gyakorlatiasan józan és szigorú erköl- csű, önmagának létező parasztvilágban élek. Föld, ló és munka hagyományos terében. Ezer szál kötne olyan hagyományhoz, amely fogva tartja és uralja az ember lelkét. Apám katonaládája, a koffer azonban teli mesekönyveimmel. A lévai vásárokról hozzák a szüleim, mindig azt mondom, ne cukrot hozzanak, inkább könyvet! Elnézik olvasási szenvedélyem, néha azonban azzal ijesztgetnek, hogy elrontom a szemem! De nem hiszek senkinek, jól látok én! Bonyolult az életem. Bennem és körülöttem a természet, rekkenő nyarak pora és csikorgó telek jégvirágos ablakai. Szeles tavaszok hóvizei, a bősz nyugati szél a pajtákat készül összedönteni. Végtelen monoton őszi esők, a „mi sorunkon” feneketlen a sár, a sár, a patak gerendahídjai felé keskeny, a lábnyomokban víztócsákkal teli, ingoványos utacskák vezetnek. Olyan józan és realista körülöttem a valóság, mint nagyanyám és anyám guzsalya, amelyről a ráerősített kendercsomóból végtelen fonalat pörgetnek orsójukra, akár valaha a párkák az emberi élet finom és szakadékony szálait. A családi házban — fészekben, s körülötte a parasztvilágban olvasási szenvedélyem valamiféle kakukkfióka. Dolgozni kell, nem álmodozni! Befogni a lovakat, kapálni, kaszálni és szántani, nem a padláson régi újságok és kalendáriumok felett merengeni. Természetes fizikai életet élni, nem titkokról álmodozni a pajtában, friss szagú száraz lóherében heverészve.

Aztán később a lévai gimnáziumban rendhagyó dolgok történnek velem. A negyvenes évek elején éppen „magyarok vagyunk”. Vén várfalak tövében ugrabugrálunk tízperceken, ősi romvár tövében, ahol egykor porba hullott Kopai megyei tisztviselő szép feleségének, Zách Sebének a feje. Vén Zách Felicián vad indulatában a király ellen fordult, és haragjában kardot rántva, levágta a királyné ujját. A testőrök lekaszabolták. Robert Károly magyar király pedig elrendelte, hogy az országos Zách családot egészében, öregestül és fiatalostul irtsák ki teljesen... A természet titkai a fizikai ismeretek fényében már nem oly hozzáférhetetlenek, s a mesék csodái mellé ekkor társul a történelem. Az elmúlt idő, a Múlt. A természetes idő folyása mellé az Idő filozófiai fogalma járul. A fanyűvő óriások, országot lépő hórihorgasok és világokat átkiabáló stentorok társaságában megjelenik az idő élménye, a megfoghatatlan és beláthatatlan „térség,,, amely mögöttünk feneketlennek tűnik fel, s előttünk végtelennek. De a történelem is rejtély, jószerével titokszerű! Elrejtőzik és bujkál előlünk, régi irományok kötegeibe és könyvek lapjaira lapul. Visszavonul adatok és nevek mögé, évszámok képét ölti magára, ravaszul bűvöl és játszik velünk. Közvetetten csillog, hangja távoli marad. Mintha szeretné elkendőzni, szövegek fátyla mögé dugni rejtelmeit. S nekünk eszünkbe sem jut, hogy ta-