Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben
Duba Gyula lán éppen éljük — a történelmet! —, abban a hitben ringat, hogy nincs is jelen. Aztán egyszerre feltámad és ránk támad. Szellőként suttogva indul, egyre erősödve, majd bömbölni kezd, mint az orkán. Fenyegetően zúg a távolban, akár a közeledő vihar, majd ránk tör döbbenetes erejével és pusztító indulatával, teljes szörnyűségében megmutatja magát. Végül már-már elemészt! Baljós érkezését jegyrendszer, tábori levelezőlapok és érzelmes katonadalok kísérik, majd a nyári égen úszó morajló repülőszőnyegek. Bombázás és erősödő ágyúmorajlás jelzi közelségét, már a szomszédságban tombol, s egyszerre front lesz belőle. Páncélosok ágyúinak a torkában kuporog, és tűzözön kíséretében robban a faluba. Érkezésének tanúi a halottak. A koporsóban fekvő, ünneplőbe öltöztetett, fekete halottak után kicsavart végtagú, tépett testű és vérbe dermedt, fedetlen tetemek. A frontvilág is teli van titokkal, de a félelem eltereli a figyelmet róluk, csak az iszonyatot és szenvedést hagyja meg. Az idő csodája jéggé fagy a télben, rongyruhába öltözik, és megtelik szalmában, ruhaderékbarí és gatyakorcban nyüzsgő tetvekkel. Negyvenöt tele kegyetlenül fagyos, a dermedt világ csendjét a robbanások sem űzik messzire. Az utána következő telek azonban még kegyetlenebbek, bár ez hihetetlennek tűnhet fel! Pótolhatatlan élményt és mélyértelmű tapasztalatot hoznak a készülődő írónak. Mily valószerűtlen európai szemmel nézve a törvényen kívüliség állapota?! Mily értetlenül áll vele szemben a kisebbségi tapasztalás? Törvényen kívül, akár a bűnözők, banditák és haramiák! A társadalmi védettség és emberi jogok hiányában, fizikai értelemben igen, ám szellemi mivoltodban nem vagy ember. Révület és lebegés, valóságon bévüli kívüliség és életen kívüli bévüliség, fából vaskarika és maga a lehetséges lehetetlenség! Sorolnám a helyzetünket jellemző hasonlatokat, és rá kell döbbennem, hogy mind igaz lehet, ám teljes helyzetet, annak abszurditását egy sem meríti ki kielégítően. És vajon kimeríthető teljesen? A súlypont az általános hiányérzet tényében adott. A korszak döbbenetes hiányérzete a anyanyelv köré összpontosul. A tragikus hiány a szavak köré rendeződik, azaz dehogy is rendeződik, inkább tornyosul, gyülevész halomba rakódik, mint áradáskor a hídlábaknál felgyülemlő szemét, iszapos csapzott ágak halmaza, lecsupaszo- dott fatörzsek, rongykacatok és elhullott állatok teteme, árlúgozta dögök, és ne adj’ isten, vízbefúlt teteme, vízbe fúlt tetemek! Minden gond a nyelv köré gyűlik, mely béna és erőtlen, szinte már halott. Családi körben és faluközösségben, házi használatban és korlátozott valóságban éli elárvult életét, sebzetten és bénán funkcionál. Nem köt össze a világgal, eltaszít tőle! A faluvilágba zár, a talajba sulykol, néha óvatoskodó és kételyekkel teli lévai utakat engedélyez. Magunkba zárkózva, meglapulva élünk. A háborúnak vége, tombol a tavasz. Gyönyörű, robbanó erejű nyár. Európában s a világban béke van, a szabadság és nyugalom friss levegőjéből nagyokat lélegzenek a népek. A mi szabadságunk azonban bezápult, mint a kelésnek indult tojás, amelyről felelőtlenül leszállt a tyúkanyó, vagy elkergették:, mostohán sorsára hagyta a tojásokat, nemsokára majd romlani kezdenek és ha feltörik őket, penetránsan
