Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Magamnak mondom — A városban volt dolgom; gondoltam, elviszem a hordókat — mondta Zentai bácsi, és már indult a mosókonyha felé. Apám is kijött az udvarra: Zentai bácsinak egy húszas járt a fuvarért. — Nyisd ki a mosókonyha ajtaját, Mihál! Kinyitottam. De közben a szemem sarkából láttam, hogy Zentai bácsi pontosan a kanális beton négyszögén át ballag a mosókonyha felé, s egy pillanatra, mintha elgondolkozva szemügyre venné a szép szivárványos petróleumfoltokat. Figyelmeztetni akartam, hogy ne lépjen oda, de elkéstem. Annyi baj legyen. Zentai bácsi becsoszogott a mosókonyhába, megperdítette az első hordót. Ki, az udvarra. És — mi a fene?! — teljesen szükségtelenül egyenesen át, a kanális rácsán. Aztán élesen felszisszent: — A szentségit!... Megállt, háttal a hordónak, arccal a kanális felé, s bősz kézmozdulattal a szép szivárványos foltra mutatott: — Ebbe a hordóba valaki petróleumot öntött! Aztán álnokul a hordóhoz lépett, beleszimatolt a hordó kerek kis nyílásába, az aknájába. — Bizony, petróleumot! Apám abban a pillanatban sarkon fordult, és egy kiadós nyaklevesben részesített. Aztán megtoldotta az előre kikészített húszast még két húszassal. — Majd én eligazítom... — mormogta, vagy valami ilyesfélét dörmögött Zentai bácsi. Nem érdekelt. Bőgtem. A második hordó elkerülte a csatornarácsot. De azért Zentai bácsi ebbe is beleszagolt. — Ez tiszta — mondta pimaszul megjátszott megkönnyebbüléssel. Akkor már nem bőgtem: vértanú voltam, mártír, Zentai bácsi pedig gaz áruló. Másnap délután mielőtt gyónni mentem, bocsánatot kértem a szüleimtől, „ha esetleg megbántottam volna őket”. Listyák tisztelendő úr ezt erősen lelkünkre kötötte. Szüleim megbocsátottak: anyám magasztosan, áhítatosan; apám csak dünnyögött valamit a bajusza alatt. Nem azért, mintha nem bocsátott volna meg: a hordóügyet már rég elfelejtette, de a valláshoz nem ragaszkodott túlságosan. „Gyónás, hát gyónás”, közölte anyámmal, amikor azt hitte, nem halljuk őket. „Attól még senki sem lett jobb ember, sőt...” A szülői feldolgozás után ünnepélyesen becsalogattam anyámat a lomkamrába, és megmutattam művemet. Anyám valósággal meghatódott a gyönyörűségtől. Csak akkor borult el a homloka, amikor végezetül előálltam az igazammal: — És én nem öntöttem petróleumot abba a hordóba! Anyám nagy nehezen kihámozta belőlem a lényeget. Aztán megrendülten megsimogatta a fejemet.
