Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Rácz Olivér Este, miután lefektettek, a félig nyitott ajtón át meghallottam anyám suttogását: — A gyerek nem öntött petróleumot a hordóba. Az az aljas Zentai agyalta ki az egészet! Hogy még egy kis pénzt kizsaroljon tőled! Apám meglepődött, hümmögött. — Zentai? Nagy gazember. Sok mindenre képes. De — de — felcsattant a hangja: — a gyerek! Miért nem szólt?! — Mert nem hagytál rá neki időt! Azért! Apám újra hümmögött egy sort. Igazságos ember volt, sohasem bünetetett ok nélkül, szeszélyből, rossz kedvében. — Jó — mondta végül. — majd meglátjuk... De azért nem állta meg, hogy a hallottaktól nyilván elnehezedett apai lelke vigaszául hozzá ne fűzze: — Most már úgysem lehet visszacsinálni a dolgot. Mivel bizonyítsam be annak a minden hájjal megkent Zentainak, hogy becsapott? És ki tudja, valóban így történt-e?... Anyám felháborodottan tiltakozott. — Csak nem gondolod, hogy a gyerek nem mondott igazat? Nézd meg a kamrát: minden befőttes-, borosüveg ragyog a tisztaságtól! Tegnap egész délután azon dolgozott! Miért füllentett volna? Élete legelső szent áldozása előtt?! Aztán már csak annyit hallottam, hogy apám karosszéke reccsen, anyám lépte koppan a padlón. Ruhasuhogás, halk, megnyugtató, andalító szavak, nagy-nagy békesség. Én pedig elaludtam. A szent áldozás után a cukrászdába vittek. Habos kakaó, mazsolás kalács, sütemény. Anyám a reggeli után hazament ebédet főzni. Apám pedig elvitt az állatkertbe. Léggömb, sósperec. A sósperec megvásárlása után apám szivarra gyújtott, a sétabotja végével kis köröket rajzolgatott a sárga homokba. Egy árnyas pádon ültünk, a mackók barlangjával, zavaros kis tavával szemben. — Mondd csak, Mihál... Majszoltam a perecet: a gazdag reggeli után nem igen fért belém, de ropogós volt, jóízű — vártam. — Mondd csak, Mihál... Hogy is volt azzal a hordóval? A hordóval meg a petróleummal? Elmodtam. Zentai bácsi mesterkedését sem hagytam ki. Apám elgondolkozva nézte a szivarja füstjét. — De hát akkor miért nem szóltál azonnal?... Jó, nem volt rá időd. Nyakon vágtalak, mielőtt szólhattál volna. De utána is bátran előállhattál volna az igazsággal. És hidd el nekem, Mihál: abban a pillanatban a nyakonvágás sem fájt volna neked... És nekem sem... Lehet, hogy ezt az utolsó három szót már nem is mondta, csak én éreztem, hallottam így. Mindegy. Az a fontos, hogy hitt nekem.
