Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Rácz Olivér Ide nem szívesen jártam: homályos volt, titokzatos, hűvös. A hűvösséget későbbi éveimben, forró nyári napokon meg tudtam becsülni: az alsó lépcsőfokon ülve May Károlyt, kalandregényeket bújtam. De homályos is. Lehet, hogy egér bujkál benne? Patkány? Undorító, ronda bogarak? (Egér, patkány nem bujkált: környékünkön könyörtelen macskák őrködtek. Nem tartoztak a házhoz, voltaképpen egyetlen házhoz sem tartoztak: utcánkban a „temetői macskák” néven suttogtak róluk — tény, hogy a leggyakrabban a Forrás utcai, régi temető felől surrantak elő, villogó szemű, nesztelen árnyakként, de a patkányok, egerek között félelmetes rendet teremtettek. Bogarak — hát azok akadhattak.) Mindenesetre óvatosan leereszkedtem a lépcsőn, a legalsó lépcsőfokig: onnan már, a nyakam nyújtogatva, bekukkanthattam pincénk mindkét kamrájában. Az egyikben szenet tároltunk — semmi. A másikban, a falakra erősített polcokon szép rendben sorakoztak a befőttek, lekvárok, ecetes uborkával, egyéb savanyúsággal teli üvegek. A káposztás hordó, takarosan lefedve, egyelőre üresen búslakodott a sarokban. Szintúgy a kovászos uborka jóval kisebb hordócskája. Itt senki és semmi sem szorult az én segítségemre. Vissza, az udvarra. Mosókonyha, mellette a lomkamra. A mosókonyhával nem lehetett dolgom: ott, nagymosások után, mindig rendet teremtettek; ott egy súrolókefe, egy darabka mosószappan sem maradt, amely ne került volna nyomban a helyére. A beépített tűzhely ragyogott. A lomkamra?! A lomkamra télen-nyáron csukott, zöld deszkaajtaja mögött végtelen lehetőségek rejlettek. Hogy maga a lomkamra eredetileg milyen célt szolgált, azt senki sem tudta. Apró, szűk helyiség volt, ablaktalan. A jelek szerint már az előző lakók kacattárnak használhattak. Por, pókhálók, piszok. Penészes rongyok, dohos újságkötegek. Amikor anyámék még születésem előtt beköltöztek a házba, fintorogva kitakarítottak, kiseperték, felsúrolták a kis kamrát, de a rendeltetése változatlan maradt. Füleden, szakadozott szatyor? „Dobd be a lomkamrába!” Elrongyolódott, kopott iskolatáska? „Dobd be a lomkamrába!” Elnyűtt cipő, papucs, törött játék, repedt tál, csorba cserépkorsó? „Dobd be a lomkamrába!” (Sohasem a szemétládába: hátha egyszer valamire még jó lesz... Nem lett többé semmire sem jó: csak a kacatot szaporította.) Egy nevezetes újítást azonban anyám mégis bevezetett az előző lakók rendjéhez képest: a kamra egyik hosszanti falához polcos állványt tétetett, s ezeken a polcokon sorakoztak az egyik befőzéstől a másik befőzésig terjedő idő során kiürült befőttes üvegek, palackok, várva az évente megújuló őszi befőzéseket, amikor a polcokra helyezett üres üvegek átvándoroltak a mosókonyhába: palackmosó kefék, mosószer — „ezeket külön rakd: ezek a barack- lekvárra lesznek!... Azokba a paradicsomlé; a literes flaskákba majd málnaszörpöt teszek el...” Ez az
