Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Magamnak mondom Kimosom az üvegeket. Tiszta újságpapírt terítek a polcokra. Gyerünk! Hat üveg a kosárba — irány a mosókonyha. A mosókonyhában szépen sorba helyezgettem az üvegeket — egyetlenegyet sem törtem el! — két nagy, üres hordó tetejére. Nem zavart senki: anyám odabent varrogatott, egyedül voltam az udvaron. A hordók teteje kezdett szépen megtelni mosásra váró üvegekkel. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, mert a hordóknak — legalábbis az egyiknek — még döntő szerepe lesz ebben a kis történetben. A hordók minden esztendőben a Hegyaljáról érkeztek a pincékbe, onnan, már üres állapotban, kerültek fel a mosókonyhába. Apámnak ugyanis, szülői örökségképpen, kis szőlőrésze volt a Hegyalján, egészen pontosan a szép hangzású Tehéntánc nevű szőlőhegyen. Egy nyolcadrész hegyaljai szőlő. (A családban nyolc fiú volt, és három lány. A lányok nem részesedtek a szőlőből: kettőnek amúgy is szőlősgazda volt a férje: ez családi hagyománynak számított. Csak egy lány fajzott el a családtól: ennek kántor volt az ura. Igaz, hogy a kántor több bort ivott egymaga, mint a szőlősgazdák együttvéve.) A nyolcadrész szőlő nem jelentett valami nagy vagyontételt; épp hogy fedezte apám főiskolai tanulmányainak a költségeit — mármint a személyi kiadásait, mert apám ösztöndíjas főiskolás volt. A nagyszülők halála után — apám akkor már nős volt; én még mindig nem voltam a világon —, a szőlőrész a karácsonyi ajándékokat fedezte (szűkösen), jobb esztendőkben két heti falusi nyaralást biztosított (szerényen). Hanem aztán elkövetkezett az az idő, amikor a Tehéntánc és szülővárosom közé új országhatár került (szülővárosomról beszélek, noha én még változatlanul nem voltam annak a lakója), s ettől kezdve a szőlőrész meglehetősen kétséges, elméleti vagyontétellé változott, amelynek végeredményeképpen apám minden karácsony táján megkapta a szüret utáni elszámolást, továbbá két átalag hegyaljai bort és egy nagyon kedves levelet az öccseitől. Testvéri, meleg hangú levelek voltak, de a befejező mondatok, csekély változatokkal lényegében mindig ugyanazt közölték: „A termés meglehetősen szűkös volt...” „A termés, ez idén, sajnos, nem ütött be...” „Az idei termés még az adót sem hozta be...” S végül a legutolsó mondat: „Kedves Bátyánk, ezért kényetelenek vagyunk arra kérni, küldj át Zentai gazdával ötven — más évben: hatvan, nyolcvan” — az összeg rendszerint növekvő arányban változott; kivételesen „rossz” években: „száz szokolt...” Olykor tavasszal is jöttek a levelek: „Kedves Bátyánk, küldj Zentai gazdával ötven — nyolcvan — száz — százötven szokolt...” Új szőlőkarókra. Venyigekötöző rafiára. A présház tetőzetének kijavítására. A kapások bérére.
