Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Magamnak mondom Mandula. Datolya. Kandírozott gyümölcs. Cukrozott narancshéj. A csenés is lopás? Mindegy: a negatívumok iránt akkoriban még nem volt kellő érzékem, s mint a fenti tépelődésekből kitűnik, határozott állásfoglalásom sem. Legalábbis az olyan dolgokkal, fogalmakkal, cselekedetekkel kapcsolatban, amelyek a szigorú Ne! Szócskával kezdődtek. Éppen ezért inkább a pozitívumokkal kezdtem foglalkozni. „Az első áldozó mindig szorgalmas...” Ez határozottan pozitív jellegű és célzatú utalás volt, csak nem mindig fűlt hozzá a fogam. „Öt sor »o* betű, öt sor »a« betű.” „Öt sor minden számjegyből, 1-től egészen 20-ig.” Miért éppen öt sor? Az ötödik már másképpen fest majd, mint ahogyan a harmadik festett? (Volt úgy, hogy nagyon is másképpen festett: én bizony már a harmadik sornál meguntam. Ásítoztam, az itatóst gyűrögettem, ákom- bákomokat firkálgattam rá, pacákat pöttyentettem — amikor már tollal írtunk —, a homlokomat gyömöszöltem, a semmibe bámészkodtam. Az ötödik sor tiszta macskakaparás lett.) „Az első áldozó segít a szüleinek...” Ezzel talán lehet valamit kezdeni. Segítettem én máskor is, de csak szabatosan megfogalmazott, pontos, kedves felszólításra. „Csibi — ez én voltam —, Csibi, hozd ki a nagy ollót!,, „Csibi, keresd meg a gyűszűmet! Ott lesz, a varrógép középső fiókjában!,, „Mihál — Mihál csak apám részéről voltam, és csakis olyankor, amikor kivételesen jó kedve volt: ilyenkor játszott meg, mintha nem tudná, mi a valódi nevem —, „Mihál, hozd be az újságomat! De ne olvasd ki útközben, mert csúnya dolgok vannak benne!...” Apám tudta: újságíró volt. Nyár idején: „Csibi, öntözd meg a futóbabot, a kerítés mellett!” „Csibi, gyomláld ki a gazt a virágok közül! De óvatosan, ügyesen: ne a virágokat tépdesd!” „Mihál, hozzál egy pohár friss vizet szegény, fáradt apádnak! De jól ereszd meg a csapot!” „Csibi, nézd meg, szárad-e már a fehérnemű a kötélen!,, Igen, ezzel már lehet valamit kezdeni. Mit is? Az idő sürgetett: két nap választott el áldozócsütörtöktől. Szép, nyáreleji nap volt: kis udvarunkon lődörögtem, keresve, mivel tehetném hasznossá magamat. Bekukkantottam a padlásfeljáró alá: semmi. A tűzifa rendesen felhalmozva, egymásra rakva, csinosan. A felaprított gyújtós a tönk mellett, a kisbalta a helyén. Ezt a bátyám intézte, itt nem volt keresnivalóm. Pince.
