Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: Irodalom — integráció — kisebbség (Pomogáts Béla könyvéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gi irodalom ott talált igazán magára, s ott érte el igazán az egyetemes magyar irodalom színvonalát, ahol e két igény — a nemzetiségi önismeret, illetve a művészi egyetemesség igénye — találkozott, s teremtő kölcsönösségben hozta létre az irodalmi alkotást.” Az irodalom korszerű értékeinek létrehozása, az esztétikai feladat megteremtése mellett (sic!) nem feledkezik meg arról az erkölcsi feladatvállalásról sem, amelyben az irodalomnak következetesen számot kell vetnie a szlovákiai magyarság valóságos társadalmi helyzetével és történelmi tapasztalataival. Ezek a szempontok hangsúlyt kapnak a Vita és vallomás (Beszélgetések szlovákiai magyar írókkal) című interjúkötetről, A hűség nyelve antológiáról, valamint az Egy fejezet az irodalom szabadságharcának történetéből (Zalabai Zsigmond: Verstörténés) című elemzésekben is. Mint irodalomtörténész, gondolkodó és kritikus Pomogáts Béla a gyakorlatban is láttatja, hogy a jelen körülményei között sokkal többet használ a józan, alapos és meggyőző tudományos munka és kidolgozott érvrendszer, mint a szenvedélyes szónoklat vagy perlekedés. Ebben a szellemben tud újat mondani Fábry Zoltán publicisztikájáról és sajátos műfajáról, az antifasizmusról, az egész életpályáról (Fábry Zoltán igaza). Forbáth Imre válogatott versei kapcsán a költői fejlődés megrajzolásán túl az elismerés, a késés, a hallgatás tényének veszteségeiről is elfogulatlanul véleményt tud formálni. Hasonló hozzáállás jellemző a két világháború közötti szlovákiai magyar ifjúsági mozgalom létrehozásának ötvenedik évfordulójára írt összefoglalására is (A Sarló emléke), melyben időszerűsíti a mozgalom szellemi örökségét és példáját. Az értékeket kereső, elemző és azokat felmutató törekvések mellett rámutat a hiányokra és bíráló észrevételeket tesz. A nyolcvanas évek első felében írt cikkében például joggal hívja fel a figyelmet a szlovákiai magyar irodalom önismeretének hézagosságára, a lexikális és a bibliográfiai feldolgozások, később pedig a rendszerezett irodalomtörténet és összefoglaló nemzetiségtörténet hiányára. Elfogadhatóak a kritikai észrevételek a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonával kapcsolatban is. Főként a kisebbségi irodalomnak a hagyomány-értelmezése komplexitását illetően. A Verstörténés című kötet szerzőjének „éles modorára” szintén felfigyel Pomogáts, vagy éppen értékeket felsorakoztató fejtegetései közben megemlíti, hogy ebben a könyvben „tüzetesebben is meg lehetett volna rajzolni a szlovákiai magyar líra — és az ottani magyar „irodalmiság” — általánosabb magyar eszme- és poétikatörténeti környezetét...” Ennyi is elég ahhoz, hogy megállapítsuk: Pomogáts Béla figyelme minden lényeges kérdésre kiterjed, megjegyzéseiben nem érvényesül sem ideológiai, sem személyi, sem más elfogultság. Mint kritikus a Komlós Aladár-i értelemben vett „bizalmi férfi” ő, aki a tényekre, a művekre, a szövegre irányuló szakmai figyelemmel és átgondolt értékrenddel alapozza meg véleményét, hogy az irodalom különféle irányzatairól, íróegyéniségeiről és értékeiről hiteles képet adjon.
