Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)

Előkészületek a korrekcióra

zőbb rétegeire tett utalások, allúziók rendszere szövi át”. Az Irodában fellelhetünk egy olyan titkos társaságot, amely az egész társadalmat mozgatja, irányítja. Az Elbeszélő a „félbemaradt művésznek” egy olyan típusát valósítja meg, amely már annyira konformizálódott, beépült a hivatalos ellenzéki és írótár- sadalombeli struktúrákba (lásd utazgatások, konferenciákon való részvétel), hogy már egyáltalán nem teljesíti a művésztől még ma is elvárt romantikus allűröket. Egyébként is jellemző, hogy a regény szereplői olyan személyiség- modelleken keresztül nyilatkoznak meg, amelyek vagy a személyiség degradálódását szimbolizálják (mint az Elbeszélő, Sixtus és Bonifác, Nepomuk, az arctalan ügynökök és forradalmárok) vagy a teljes, szabad személyiség modelljét (mint Ingrid, aki saját életét éli meg az Elbeszélő mellett is, s már megismerkedésükkor is úgy érzi az Elbeszélő, hogy nem ő választott, hanem Ingrid választotta őt, az ezredes, de leghangsúlyosabban Richard Wagner és Áts Krisztián). A teljes és szabad személyiség azonban — írja Balogh Magdolna — szinte „csak a fantasztikum síkján jelenik meg”. Gondoljunk csak arra a nem hétköznapi, kitüntetett pozícióra, amelyet az ezredes és Richard Wagner elfoglalnak, s erre a fantasztikumra utalnak azok a jelenetek is, amelyek a regényt olyan hihetetlen és fölöslegesnek látszó, éppen ezért humorral telített, abszurd akciókba viszik, mint egy vidéki futballmérkőzés alatt vagy egy kisvárosban tevékenykedő amerikai ügynök leleplezése.

Balogh Magdolna egy elfeledett antik műfaj, a menippea vagy neniphoszi szatíra felújításának tartja a Mester és Margaritát, s én azt hiszem, hogy Grendelnél éppúgy, mint Bulgakovnál, a szabadság az a filozófiai eszme, amely vándorútra indul, hogy kipróbálhassa magát. Grendel azonban már nem hisz abban a megtisztulási folyamatban, amelyet a Mester és szerelme, Margarita jár be, akik kiharcolják a szabadságot; az Elbeszélő és Ingrid ellentétes pályát járnak be, mintegy az egzisztencialista igazságként teljesítve be sorsukat. A Jó viszont mégiscsak megjelenik a regény végén, Richard Wagner alakjában, hiszen ő a valódi hőse és krónikása e regénybeli korszaknak. Ezt Grendel sejtetni engedi azzal, hogy a Finnegan’s Wake-ra emlékezető ciklikus szerkezetre utal, elölről kezdve a történetet a végén, már mint Richard Wagner művét.

„A katasztrofizmus bizonyos értelemben a „végek” művészete: kulturális régiók találkozási pontjain, vidéki kisvárosoknak az időtől, a gyorsan változó divatoktól alig érintett atmoszférájában lel különösen alkalmas talajra” — idézem Balogh Magdolnát. Szirák Péter is meghatározónak tartja a kisváros és a nagyváros kapcsolatát, viszonyrendszerét. Monográfiáját nem véletlenül indította úgy, mintegy előértelmezve a későbbi szöveget, írását. Grendel regénye felfogható úgy is, mint Pozsony fokozatos kisvárossá válásának, elkisvárosia- sodásának rajza, hiszen a valóban jelentős dolgok mind vidéken, hegyek közé zárt szanatóriumban, közlekedési csomópontoktól távol eső épületekben játszódnak, magukhoz rántva a nagyvárost is. És talán innét kellene visszatapogatóznunk a regény nyelvéhez is, amely — mint már említettem — (és Turay Tamásnak az ÉS-ben megjelent kritikája14 csak megerősít ebben) ideo