Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)
NÉMETH ZOLTÁN lógiájában posztmodern, de nyelvében a megtagadott modernséget hordozza. Talán éppen annak manifesztuma ez a beismerés, hogy a posztmodern mint általában multikulturális, de nagyvárosi jelenség is, a regényszövegbeli helyeken képtelen megképződni. Hisz a regényvilágban nemcsak a nagyváros — Pozsony — nem jelenik meg, hanem a város multikulturalitása sem érhető tetten. Mintha a választott helyszínek eleve elsodornák a regény stílusát az önmagáról állított kép elől. Ez az, amit H. Nagy Péter is észrevett15, s amit én úgy fogalmaznék meg, hogy túl tágra nyílt a szövegolló, s ez a szövegkonzisztencia megtörését vonja maga után. De nem csak a már előbb említett helyeken érhető tetten ez a szöveg nyelve is egyszerre akar filozofikus és olvasmányos, színes és egyben tragikus is lenni. S míg ez előbbi követelmény sokszor olcsó moralizálgatásba és közhelyekbe viszi a szöveget (ezért nem tudok egyetérteni Turai Tamással, hogy ez „a regény legérdekesebb és nyelvileg is legjobban megformált része”), addig a második törekvés újból a modern-posztmodern törésvonal elmélyítését, önmagába bukását, a szövegjelentés játékának kioltását vonja maga után. És itt válik „csak” szatírává oly sok helyen ez a regény, oly gyakran, s nem tudja, kikerülni azt a veszélyt, amelyre monográfiájában Balogh Magdolna is figyelmeztet, tudniillik, „hogy a ka- tasztrofizmus irodalmi irányzatához sorolható művek gyakran tézisszerűek, mintegy illusztrációként szolgálnak bizonyos filozófiai tételekhez”. Grendel regényében valamilyen nagy, megváltó eszme dekonstruálása folyik, illetve ennek a leépítő felépítésnek a folyamata zajlik, miközben magáról az eszméről igen keveset tudunk meg, s a szereplők, úgy tűnik, még kevesebbet. A történetkonstruáló erő, tehát a megváltó eszme felől nézve e könyv figurái, a tudat nullfokával rendelkeznek, mit sem tudunk meg arról a forradalomról, amelynek egy realista nagyregényben centrális szerepet kellene játszania. Mintha homályban történnének a „valódi” dolgok és történetek, s mi csak klippszerű felvillanásokból értesülhetnénk a reális kor eltűnő eseményeiről. Linearitásától megfosztott történetdarabok keringenek a közép-euró- pai reményvesztettségben, s nem képesek történelemmé összeállni. Talán ezt a helyzetképet sugalmazza a szöveg. A zapping (üres tudat) azonban nem működik tökéletesen, éppen annak a nyelvnek a hiánya hiányzik, amely jelen van a szövegben, működik és mozog. Hiszen akár úgy is értelmezhetnénk az És eljön az Ő országúi, mint egy ógörög színházban játszódó antik drámát, amelynek eseményeit a kollektív emlékezet megőrizte, s ezáltal leszünk érzékenyebbek a narrátor személyiségére, a történetformáló és -változtató egyedi poétikára. A szöveg egy remek helyén a szimbolikus rendet felvillantó kastélyhoz közeledő karneváli hangulatban váltogatja a szöveget és a szövegben megmutatkozó szubjektum képeit. Az első pillanatban egy autó utasaiként látjuk többfelé robbanni az erdőt, osztódni cserepekké nézőpontjainkat, majd egy objektívre játszatott realista ábrázolás szállít önmagával párhuzamosan egy szimbólumokkal telített világot, hogy lassan elhagyja, s a helyébe emelkedő
