Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)
NÉMETH ZOLTÁN nek a Grendel által közép-európainak is tételezett sajátos determinánsnak lesz kafkai ihletettségű képe, szimbóluma a biztosítótársaság épületkomplexuma, a La Corbusier-féle komplex szállodára, illetve Duna Plázára vagy Pólus Centerre emlékeztető hodály, ahol minden sors véget ér, illetve amely mindenkinek a sorsa, hiszen nemcsak Sixtus, Bonifác és Nepomuk, hanem Telonius vagy Szergej, sőt valószínűleg Ingrid és az Elbeszélő sorsa is itt folytatódik tovább. Ez az utalás azt is világossá teszi számunkra, hogy Grendel e szimboli- zációs eljárással összhangban nem elégszik meg pusztán a jelölők játékával és a szövegkonzisztencia poétikai feltételezettségével, hanem a jelölők játékát a jelöltekre is kifuttatja. Innét érthetjük csak meg, hogy a szövegirodalom által kialakított kritikai felfogás miért részesíti igen súlyos elmarasztalásban Grendel újabb regényeit. De talán megfontolásra érdemes az a pozíció, amely nemzet vagy nyelv fölöttiként, illetve alattiként tartja értelmezhetőnek az ontológiai problémát, megteremtve legalább az esélyét az ókori görögség phü- sziszének, egységes életvilágának, amelynek rekonstruálására Kölcseytől Aranyig olyan sokan próbálkoztak nemzeti alapon. Ennek az egységes — bár tragikummal, groteszk és abszurd elemekkel telített — sorsnak a kialakítása, újraértelmezése figyelhető meg Grendel újkori, eposzparódiaként is felfogható művében. Az Áts Krisztián nevéhez fűződő akció ugyanis nemcsak megváltásként, hanem apokaliptikus világkatasztrófaként is értelmezhető, hisz meg nem va- lósulása a szöveg szintjén egyben a megvalósulhatatlanságát jelenti, tehát a szereplők szempontjából egy mindig fiktív világkatasztrófaként lehet felfogni. Máshonnét nézve viszont a regényt lezáró biztosítótársasági épületkomplexum mint egy jövőbeli, illetve egy jelenbeli permanens katasztrófa színhelye tételeződik fel. A Grendel-regény egyik értelmes olvasatának látom — ebből az eszkatologikus látomásból kifolyólag —, a közép-európai ka- tasztrofizmus terminusával történő értelmezést. Bár a katasztrofizmusnak — éppúgy, mint a szimbolizmusnak vagy a romantikának — létezik egy, az emberi gondolkodásra általában vonatkoztatható értelmezése, én (Bojtár Endre és) Balogh Magdolna nyomán tarthatónak vélek egy eszmetörténeti jelentést is.10 Ha a Grendel-regényt úgy fogjuk fel, mint az 1989 körüli szlovákiai valóságra adott választ, amelyet „a polgári szabadság eszméjének megvalósíthatat- lansága,,11 váltott ki, akkor valójában egy olyan csődöt tesz regényének hátteréül, amely általában a katasztrofizmus metafizikai kérdésfeltevésétől sem idegen. Egy olyan válság nyer itt poétikai kifejezést, amely kifejt egy „radikális bölcseleti kételyt az abszolút erkölcsi mércéjétől, Istentől megfosztott személyiség szabadságába, majd önazonosságába vetett hitének megingásáról”12’ Bojtár Endre nyomán Balogh Magdolna úgy véli, a modern, a katasztro- fista és a posztmodern irodalom legalább ebben a válságban közös, szoros belső összefüggésben állnak egymással, s azokat így „csak történetileg lehet elkülöníteni egymástól”13. Grendel regényének katasztrofista hangoltságát csak erősíti, hogy stílusokat, poétikai eljárásokat kever, a „kultúra legkülönbö
