Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)
Előkészületek a korrekcióra posztmodern virtualitással, egészében véve éppen a nyelvben bukik el az ábrázolt világ. Ennek az elbukásnak, kisiklásnak az értelmezéséhez egy újabb csatornát próbálok megnyitni a regény szövegvilága felé. A posztmodern intertextuali- tás jegyében rengeteg, sokszor zavaró allúziókat találhatunk, Beckett, Sartre, Kafka, Kosztolányi, Déry, Rácz Olivér kavarog e műben, de legfőképpen Bulgakov Mester és Margaritája, illetve Thomas Mann Doktor Faustusa felől vélem besorolhatni az És eljön az Ő országát az európai regényhagyományba. Mindkét művet összefoglaló jellegűnek tartja az irodalomtörténet, s Grendel is ilyen igénnyel lép fel, amennyiben az 1989-et megelőző és az azt követő korszakról próbál nagy formátumú, szintetikus képet, tablót nyújtani. E két művel való rokonságot erősíti az is, hogy mind Bulgakov, mind Thomas Mann „fantasztikum és realitás, szatíra és filozófia” határmezsgyéjén játszatja a történetet, Adrian Leverkühn alakjában a kor híres zeneszerzői jelennek meg, s Richard Wagner is szakít az emberi léptékkel, keveredik ördögi játékba, a Terv kapcsán, az Iroda, illetve a szocializmus kedvéért.8 A filozófiai nagyregény koncepcióját tovább erősíti az a tény, hogy mindkét regény felhasználja azokat a szimbolista, avantgárd, de főleg realista szövegképző eljárásokat, amelyek a század harmincas éveiben uralkodtak az európai regényírásban. Grendel is megpróbál több technikát felhasználni, modern, posztmodern és realista szövegeket variál. El tudok képzelni egy olyan olvasatot is, amely Grendel regényét egyfajta ellen-Mester és Margaritaként próbálja értelmezni. Adott a misztikus — bibliai alapstruktúra, amely kavalkádszerűen, három történetsíkot egymásba játszatva tör a kifejezés felé, maga mögött vonszolva egy kor történelmi — morális vagy inkább amorális hátterét. A jelképekben megfogott jelentés kirajzol előttünk egy olyan szólamot, amely a közép-európai lét paradoxonait akarja megrajzolni, akár egzisztenciális kételyek formájában is. Ugyanaz a törekvés érhető itt tetten, amely Mészöly Miklós 80-as évekbeli prózájában, ahol a latin-amerikai példa (Márquez, Fuentes, Vargas Llosa) mintájára egy közép-európai mitológia kidolgozása folyik, de — mint Károlyi Csaba írja —, „e rekonstruálandó avagy megteremtendő mitológia felveti azt a kérdést, hogyan lehet ezt a mélyből fölhozni, és ugyanakkor erre alapozni az elbeszélendők megértését?”9 Grendelnél az elmondhatóság késő modern problematikája háttérbe szorul, inkább az értelmezhetőség felől közelít tárgyához, eleve feltételezve egy közép-európai mitológiát, közös nyelvet. Számomra különösen feltűnő volt ebből a szempontból, hogy szinte egyáltalán nincs utalás arra, hogy a regény egy idegen, nem magyar nyelvi környezetben játszódik, annyira természetesnek tartja azt a területileg megképződött teret, amelyben a jelentéskonzisztencia működhet. Grendelnél abszolút magától értetődően van közös sors és múlt, a jelentés tehát (úgy néz ki) nem a nyelv, hanem a sorsközösség vagy sorskülönbség függvénye. így lehet, hogy számára az ismeret mint a sors tételeződik fel, a tudás a megélt történet és a sors függvénye. En-
