Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)
Előkészületek a korrekcióra választják, és mindannyian megtartják a morális törvényeket, akkor megvalósul a kanti „célok birodalma”. Ettől a lehetőségtől azonban igazán nem kell félteni a regény képzelt világát. A sartre-i gondolat abból a tételből indul ki, hogy az emberi tudat üres, önmagában semmilyen hatalma sincs, „az, ami nem, és nem az, ami”. Elfogadva Robert C Solomon következtetését, aki ebben a filozófiai kategóriák, köztük az egyik legfontosabb kategória, az okság kategóriájának félreállítását, a tudatnak való alárendelését látja, úgy vélem, Grendel szövegét sem lehet kauzalitás és szövegösszefüggés egyértelmű fogalmaival leírni. Ez a sartre-i ontológiai álláspont jelenik meg a regény visszastrukturált struktúrájában, az egymásba csúsztatott jelenetekben és idősíkokban. Jól ismert regénytechnikáról van szó, s a mozaikszerűséget még inkább erősíti az ügynökök világát anekdotaszerűen bemutató regényszerkezet. Egy morálisan széthulló világot próbál megteremteni a szöveg, hősei minduntalan a szabadság hiányába ütköznek. Túlzott leegyszerűsítés lenne azonban azt gondolnunk, hogy a szabadságuk bizonyos aspektusaitól megfosztott regényhősök ontológiai értelemben nem szabadok. Hiszen, ahogy Sartre rámutatott, senki sincs annyira tudatában önmaga szabadságának, mint az, akit ebben a legkeményebben korlátoznak. A sartre-i gondolat más utakra, más csomópontokra is elvezethet bennünket. A kortárs filozófiától sem idegen az a gondolat, amely a tudat tökéletes ürességét állítja. Grendel regényének hősei is üres tudattal élnek, s döntenek napról napra sorsukról, amelyet saját cselekedeteik építenek fel. Koncepció nélküli világban-lét az övék, egy olyan világban, amelynek színfalai között téblábolnak. De ez a világ maga is töménytelen mennyiségű színfalból áll, ide-oda tologatható kulisszákból. Az ebből létrejövő hipertérben lehet értelmezni e könyv figuráit úgy is, mint akik egy szimulált valóságba vettettek. Hagyjuk magunk mögött tehát az Elbeszélő — Ingrid párhuzamossal aposztrofálható moralizáló réteget, s foglalkozzunk az Áts Krisztián és a Richard Wagner körül megjelenítettel. Különösen az előbbi hívja fel önmagára a figyelmet, amikor előszeretettel használ olyan önértelmező barbarizmusokat, mint amelyek Áts Krisztián kijelentéseiben fogannak meg. Ez a direkt utalás az amerikai szódanyelvre, a hungrish-hungarian english használata és a reklám nyelvének beütései ugyan az esztétikai elviselhetőség és az irodalmiság alá szorítják nem egy helyen a regény nyelvét, mégis utalnak valami lényegesre — a szöveg önmagáról akarja állítani, hogy szimulált hipertérben játszódik. Sokkal cselesebben sikerült az ügynökvonalon, ahol a téma adottságai nyújtottak lehetőséget a többértelmű szövegjátékra. Ebből a szempontból olvasható a regény olyan szövegek közti harcként is, mint amelyek egymás ellenében indulnak a közös jelentés felé. Az Áts Krisztián-féle vonalon azonban a posztmodernre, illetve az annak hitt stílusjegyekre (már ha a posztmodernt stílusként lehetne felfogni) való rájátszás annyira megbontja az egyébként realista leírástechnikát imitáló szöveg egyensúlyát, hogy az eredmény egy tel
