Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)

NÉMETH ZOLTÁN

az egoizmust választotta, a mindenki ellen való harcot. Metatextusként itt újból az ezredes lesz érdekes, hisz ő nem csak mindenki, pontosabban egyedül ő az, aki szó szerint mindenki ellen harcol, azzal, hogy önmaga ellen is háborút visel, a már előbb említett Richard Wagner segítségével. Nem véletlenül, hisz Grendel regényének egyik értelmezésre különösen alkalmas pontja ez a jelenet. A szöveg külön is felhívja rá a figyelmet: „Richard Wagner évekkel később töredelmesen bevallotta az ezredesnek, hogy ebből a kalandból többet tanult, mintha száz enciklopédiát végignyálazott volna. Föl is jegyezte halhatatlan noteszébe a mondatot, amelyből azóta szállóige lett: „Még mindig az élet a legjobb tanítómester.” Ez a beavatási szertartás ömagában hordozza saját létezésének paradoxonát is, hisz Richard Wagner éppen nem az élettől mint tanítómestertől sajátította el az új tudást, hanem egy névből, Schlick Pálból, illetve abból, hogyan nem működik ez a név, s hogyan nem működik az a nyelv, amelyet eddig használt. „Az ügynök ennélfogva legföljebb lapos közhelyeket tudott a jelentésbe foglalni, az ezredes nem kis bosszúságára.” S míg Richard Wagner számára éppen az lett a tanulság, ami egy diktatúrára jellemző, hogyan nem működik, illetve mennyire nem fontos a beszélt vagy írott nyelv, hanem csak a hatalom viszonylatai és viszonylagosságai fontosak, az ezredes számára viszont, aki még azt is megengedte magának (bizonyítva abszolút fölérendeltségét), hogy önmagát figyeltesse, az lesz csak a bosszantó, hogy mennyire lapos közhelyeket tudott csak Richard Wagner a jelentésébe foglalni. Egyszóval nem a nyelv fölöslegessége és megszüntethetősége (ami Richard Wagner számára), hanem a nyelvben, tehát önmaga hitén belül maradva ennek a hitnek a Richard Wagner jelentéseiben megjelenő szürkesége lett csak látható. Végső konklúzióként tehát azt mondhatjuk, hogy míg az ezredes belül maradt a hit tételén, Richard Wagner végérvényesen kívül rekedt.

De nemcsak az ezredes és ügynöke választja az egoizmust mint feleletet az emberi létezés problémájára, hanem az az Elbeszélő is, aki a regény elején kifejti, hogyan és miért nem érdeklik barátai forradalmi elképzelései, miért nem képes igenelni sem a forradalmi, sem a diktatórikus állapotot, aki képtelen lemondani Ingridről még akkor is, amikor már egyértelműen nincs rá szüksége. És Ingrid egoista, hiszen sejthető, hogy az Elbeszélőt kezdetben csak saját céljaira kívánja használni. A regény egy intervallumában egyenesen ellenőrzi, majd szó nélkül elhagyja egy világkörüli út kedvéért. Majd miután úgy tartja kedve, visszatér hozzá, hogy a kapcsolatukat ezután szinte kizárólag Ingrid egoizmusa irányítsa, belekényszerítve az Elbeszélőt a hűség és a hűtlenség pozícióiba.

Sőt a regény harmadik szintjén is az egoizmus válik történetalakító erővé. „Mások keblét talán büszkeség dagasztotta volna, hogy a fiuk zseni, ők azonban a beláthatatlan bonyodalmakra gondoltak” — állítja a szöveg Józsefről és Máriáról. Fiuk pedig kétévesen úgy szökik el otthonról, hogy csak egy papírcetlit hagy szüleinek: „El kellett mennem. Küldetésem van. Ne aggódjatok.”

Hobbes második lehetőségként arról ír, hogy ha az emberek a szentséget