Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - KORTÁRSAINK - Németh Zoltán: Előkészületek a korrekcióra (tanulmány Grendel Lajos munkásságáról)

Előkészületek a korrekcióra

megfosztja önmagát a diffúz értelmezésétől, válik követelődző és számonkérő relációvá.

A magam részéről megpróbálom távol tartani magam az efféle meddő elvárásoktól, bár azt is tudom, hogy a művek hatástörténete némiképp hozzátartozik értelmezhetőségükhöz is, s mivel nem alaktani értelmezés a célom, szükségszerűen állást kell foglalnom bizonyos értelmezésfüggő értékrelációkban, s így valószínűleg explicitté fognak válni az értelmezői kondíció titkolni próbált elemei is. Nem áltatom magam azzal sem, hogy írásom képes lesz kivonni magát a már előbb említett kritikai szövegtérből, s csak újraszituálni egyfajta intertextuális szövegszabadságot lehet a maximális célom.

Bár a legtöbb elemző minimálisan két korszakot különít el az életmű eddigi szerkezetében, ontológiai aspektusból nézve mégis úgy tűnik, eléggé egységes szemléleti hátterű művekkel állunk szemben. Úgy vélem, Grendel Lajos írásművészetének kapcsán is elmondhatjuk azt, amit Karátson Endre Mészöly Miklósról írt, hogy regényeiben „az abszurd életérzéstől szabadulni nem tudó modernség útjáról van szó, ennek erkölcsi és művészi kérdéseiről”.4 Grendel sem tud és talán nem is akar szabadulni az ember egzisztenciális helyzetére szüntelenül reflektáló pozíciótól, arra a végső esszenciára kérdez rá, amely hősei szerint a létezés utolsó nagy titkának számít, s ez számára az emberi szabadság. Thomas Hobbes ebben a kérdésben úgy fogalmazott, hogy kétféle választási lehetőség adatott meg a létbe vetett ember számára. A regény nyelvére ezt úgy fordítanám le, hogy Grendel két esélyt ad hőseinek ahhoz, hogy létezőként jelenhessenek meg, s ezek az egoizmus és a szentség5' Ha az előbbit választja az emberiség, akkor ez „mindenki háborúja lesz mindenki ellen”

— írja Hobbes, s mintha csak az És eljön az Ő orszzágának arról a zavarba ejtő jelentéséről szólna, amelyben az ezredes egy bizonyos Schlick Pál megfigyelésével bízza meg Richard Wagnert. Wagner nem érti, miért kell figyelnie egy ártatlan embert pusztán azért, mert megegyezik a neve az ezredesével, de főnöke tisztában van a név, s a jelelő fontosságával. A probléma valójában a középkor híres interpretációs problémájának kifordítása, amely nominalizmus és raconalizmus között zajlott, s itt a válaszok a köré a kérdés köré rendeződtek, hogy hány angyal fér el egy tű hegyén. Ennek XX. századi, grendeli változata az lehet, hogy hány ember, pontosabban hány gyanúsított ember fér el egy név mögött. Az ezredes győz egy szemiotikái nonszensszel: minden névnek ugyanaz a jelöltje, pontosabban minden jelölt egy és egyként lehet ártalmas — az ezredes szándékosan nem vesz tudomást a jelöltek már eredeti különbségéről. Két koncepció ütközését kísérhetjük figyelemmel. J. Hillis Miller egyik esszéjében Derrida felől értelmezi a jelölő—jelölt problémát, s a következő megállapításra jut: „Minden levél, hullám, kő, virág vagy madár különbözik az összes többitől. Hasonlóságuk eme lényegi és alapvető különbözőség ellenében merül fel”.6 A diktatórikus és plurális társadalmak egy szemléletes különbsége lesz világos az olvasó számára ebben a jelenetben. De térjünk vissza Hobbeshoz. Úgy tűnik Grendel regényének legtöbb szereplője