Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - TUDOMÁNY - Izsák Lajos: A beneši dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája (tanulmány)
IZSÁK LAJOS A kormányprogram meghirdetését követően, 1945. április 7-én jelent meg az SZNT belügyi megbízottjának rendelete, amely szerint magyarok által lakott településeken nem lehetett nemzeti bizottságokat alakítani, s ha netán ilyenek mégis létrejöttek, fel kellett oszlatni azokat. A magyarok nem lehettek sem politikai pártnak, sem tömegszervezeteknek tagjai. Április-május folyamán elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd nem sokkal a magánalkalmazottak menesztése következett. A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve, nemzeti gondnokság alá kerültek. A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internáló táborok működtek — többek között — Pozsony-Ligetűjfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden s másutt, ahol több mint 20 000 személyt őriztek, s csak kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek. Ezek hatására már 1945 tavaszán megindult a menekültáradat Magyarországra, s néhány hónap alatt mintegy 40 ezren menekültek hazánkba. A vegyes lakosságú településeken és a városokban a magyar nemzetiségű lakosság — családi otthonain kívül — sehol sem beszélhetett anyanyelvén, ha csak nem akarta magát kitenni különböző sértéseknek és atrocitásoknak. A felvidéki magyarság további sorsa szempontjából döntő jelentősége volt a 33/1945. sz. elnöki dekrétumnak, amely augusztus 2-án jelent meg. Hatályba lépésével a magyar nemzetiség lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. Az intézkedés csaknem háromnegyed millió magyart érintett. 1945 szeptember—december 1-je között a 88/1945. sz. Elnöki dekrétum alapján közel 10 ezer felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba. A németek kitoloncolása következtében ugyanis a cseh országrészekben egyre nagyobb lett a munkaerőhiány, melyet pótolni kellett. 1946. február 27-én Magyarország lakosságcsere-egyezményt kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolítanak el az állam területéről. Csehszlovákia nyilvánvalóan azért ragaszkodott annyira a „kiválogatás” jogához, mert csak így vélte elérhetőnek, hogy közvetlenül a két állam határa mentén elhelyezkedő lakosság — ahol lényegében csak magyarok éltek — etnikai arculatát megváltoztathassa. Ez az egyezmény egyébként egész tartalmából kitűnően nem két egyenjogú állam, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. A magyar-csehszlovák viszony azonban ezután sem javult, sőt inkább rosszabbodott. Ez azzal függött össze, hogy a csehszlovák kormány a lakos- ságcsere-egyezményt valójában csak az első lépésnek tekintette a magyarok eltávolítása szempontjából. Nem függesztették fel a korábbi jogfosztó intéz
