Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - TUDOMÁNY - Izsák Lajos: A beneši dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája (tanulmány)

A beneši dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája

kedéseket, sőt újabbakkal tetézték azokat. „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatni. Lekonyult fejjel járok, és némán, s ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete” — szólt Fábry Zoltán 1946 májusában a cseh és szlovák értelmiséghez, majd így folytatta: „És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igaztalanul... Győzők vannak, és le- győzöttek. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis! A legyőzőitek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott... A fasizmus perében csak az antifasizmus lehet perdöntő mérték... Amikor a vádlott most szót kér, a legszigorúbb és e perben egyedül illetékes mérték alkalmazását kéri. Semmi többet. Antifasizmust. Igazságot!”

A „stószi remete” a pusztába kiáltott! A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján ugyanis megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság körében az ún. reszlovakizációt. A magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, el kell hagyniuk szülőföldjüket, kiutasítják őket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak leplezett és nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. A létfeltételeikben erősen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek — különösen azok után, hogy segítséget sehonnan nem kaptak és nem is remélhettek — eleget tettek a hatóságok kívánságának, s közel 400 ezren „nyilvánították magukat” szlováknak, de még így is több járásban (a Komáromiban, a Párkányiban, a Felediben, a Sellyeiben... stb.) a magyarok jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak.

1946 szeptember végétől, október elejétől pedig már — a korábban említett 1945-ös közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva — a magyar lakosság tízezreit kb. 44 ezer személyt deportáltak erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékekre. „A magyarok elszállítását olyan következetesen és pontosan kell végrehajtani, mint a hadseregben a napiparancsot. Tudatosítsák, történelmi feladatot teljesítenek” — olvasható a Szlovák Telepítési Hivatal korabeli utasításában. Az akciót hivatalosan munkaerő-to- borzásnak nevezték, de ennek megvalósítása a fegyveres erők bevetésével történt: katonai teherautók segítségével többnyire fűtetlen marhavagonok- ban, teherautókon hurcolták el az embereket, családokat, miközben mint háborús bűnösöktől elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat. Az akció 1947 február végéig tartott, a kényszerközmunka közel 400 községet érintett.