Irodalmi Szemle, 1996

1996/1 - Balassa Péter: Tagadás és menekülés

tartoznak a sűrűn alkalmazott gondolatritmusok, a bibliai "és"-hasznalátra emlékeztető mondatfelsorolások, a versszerű szóismétlések meg a rendkívül rövid mondatok és egy-egy körmondat fluktuációja. Igaza van Jolanta Jastrzebskának, aki grammatikai-stilisztikai szempontból egyedülállóan gazdagon elemezte Nádas epikáját; a családregényben már 13-19 tagmondatból álló szövevényekkel is találkozunk, különösen a Nisan 15-iki események leírásában.9 Ebben a szintaktikai térben, akárcsak a tágas lakások és villák labirintusában és tükrei között, formálódik a gyermekhang individuációs folyamata, szenvedéstörténete, mely én és nem-én feszültségébe teljes erővel képes bevonni az olvasót. Ebben a folyamatban, amit akár apokrif történetnek (Rugási) vagy passiónak is nevezhetünk, az önmegismerés nem végpont, nem fogalmi-definitív jellegű, hanem a mindenkori történésben való benne állás, amikor a végső kivettetésben is, a zárlat pillanatában is kinyílik egy ismeretlen és meg nem nevezendő ajtó, mely akár a semmibe, akár egy új eseményre, jelenésre, történetre, de: nyílik.

Simon Péter nemcsak elsődleges elbeszélője a kisregénynek, hanem a történetek kiválasztott (hiszen nemzetsége is az) meghallója, folyamatos hallgatója. Ennyiben Nádas világában a már korábban megjelent Narcissus mellé Echo lép, aki nem a tükör és az öntükrözés mitikus alakjával szemben a visszhang, az azonos, illetve töredékes válasz (erről az égi és földi szerelmet elemző könyvben olvashatjuk az író teljes "egzegézisét"). Simon Péter azonban — persze a tükör drámájával is találkozva -— utánzó is. Elismétlő memorizálás útján tanulóemlékező lény. A visszhang az, aki/amely, ha töredékesen is, emlékezik a halott alapszövegre és vmzoadja azt. Narcissusszal szemben, aki talán archaikusabb, ősibb. Echo az eredetibb művész-metafora. Mondható talán úgy is, hogy a családregényben az emlékezés (rá-gondolás) mimézise zajlik a történetek elismétlésében, lerögzítésében, az eredeti közösségnek mondott élőbeszéd újra jelenvalóvá tétele, amelynek tétje a "gyennek”, a "család", a "nép" megmaradása. Legalábbis a mű nagyobbik hányadában az előbeszéd megtartó s új közösség számára is megszólaltatható rmvrögzítés zajlik, hallomás után. Es ez mint poétikai cselekedet az emlékezést, a visszaadást etikai, antropo-teo-lógiai döntéssé avatja. Ahogyan másfél évi izeddel később az Évkönyv elején, annak mintegy indító jelenetében olvasható: "Szemfedője kirajzolta alakját. Semmi más. Tudtuk, itt volt.

Nem mondott semmit.

Es mégis válaszoltam, jő, akkor emlékezni fogok.

Hiányával szemtől szembe állva, hozzá beszéltem, és ennyit mondtam magamnak. Ez. volt az. utolsó felszólítása vagy megrendelése, s nem kevésbé testre szabott, mint mindaz, amit az életében tett. Azt követelte, kérte..., amit te kénél volna egyedül magadtól. Azt tudta, amit te is tudtál, de így már kelten tudtátok, és ez valami egészen más. "{Február. Március) (Kiemelés — BP) Az emlékezés mint utánzás, a nagypapa kötelessége és osztályrésze is volt, aki évezredes parancsot teljesít, amikor napszálltakor, a "halvacsora idején", vagyis a "szombat-idő", a szédereste beálltakor mesélni kezdi az ősöket. "Eljött az idő!" — Jézus egyik mondatának parafrázisa (Márk 1.15). Ennek legközelebbi mintája az Eliézerről szóló emlékezetes mitologikus idő-fejtegetés a József és testvéreiben (A fiatal

Tagadás és menekülés