Irodalmi Szemle, 1996

1996/1 - Balassa Péter: Tagadás és menekülés

ellene mond, élete folyamatos értékvesztés állapotában van. A szavak és a szavak értelmezésére vonatkozó "hermeneutikai" javaslatok, nagyapai tanítások, rendre ellentétbe kerülnek a történésekkel, és a zárórészben kérdésessé válik, hogy a jelölésnek az a tradíciója, amelyet a fiúnak megértésre felkínáltak, s amely végtelenül folytathatónak, értelmesnek és alanyi egységet létrehozónak tűnik, csakugyan folytatható-e. Nem azt jelenti-e ebben a könyvben a megértés mint individuáció és mint felnövekedés, hogy az önnevelésre alapozó Bildung, illetve a külső nevelésre alapozó Erziehung eddigi szellemi, társadalmi, sőt narratívpoétikai folytathatóságának éppen a feladásával jöhet létre talán újfajta jelölés...? Ennyiben a nagyapa bibliai és etnikumtörténeti példázatait, amelyek az 5. fejezetbekezdéstől a 9-ig uralják a szöveget, amelyek azonban csak majdnem alakíthatják példázattá Simon Péter összeomlással végződő történetét, nos, valójában ezeket az elbeszélés ideje és történése, beleértve a fiú folyamatos érzékelő, tapasztaló belső beszédét, éppen az infantilis-szenzuális megértésmód — együtt a külvilág rémségeivel — rombolják? Mindaz, ami történik, kritizálja, felülbírálja mindazt, amit a nagyapától hullunk. Ezt jelzi az a tény is, hogy az egyes történetmondók között szellemi, érzéki, nyelvi határok húzódnak, a mese-nyelvek szembekerülnek egymással, vitatják egymást. A két fő idő, a családtörténet ideje és a gyerek jelenének mindig éppen adott ideje vitatja és szembesíti is egymást, gyöngítik s csak ritkábban erősítik egymást; így például a végkifejlet pillanatában a "nem", ha kétségessé tesz is minden eddigit, a már idézeti menekülés paradoxonát is tartalmazhatja, annál is inkább, mivel az egy mondattal előbbi szavak Simon Péter nagyapa-hallucinációját tartalmazzák: "Figyelj rám, ide!" Vagy: lehetséges, hogy éppen erre mond nemet, ennek a figyelemnek nem engedelmeskedik többé?

Az Egy családregény végének kritikája azonban nem a nyelv elemi egységeinek felbontásában történik (mint például Tandori Dezsőnél, Esterházy Péternél, Márton Lászlónál vagy éppen Nádas Leírás című kötetének egy-egy darabjában, illetve az Új Symposionban 1978-ban megjelent neoavantgárd szövegében, a Kísérlet láncreakcióra címűben). Olyannyira nem, hogy egyik interjújában — talán túlozva — a nyelvről ezt mondja: "(Esterházy) Péter mindig a nyelvből indul ki, számára az. a legnagyobb, végeérhetetlen sokaság. Számomra a nyelv abszolút lényegtelen, és sokkal kíváncsibb vagyok a nyelv mögöttire. Ha a "nyelv" talán nem is, de a szó mint logosz teremtő, centrális jelenléte az európai kultúrában, illetve a mondat metaesszenciális etikája (a "tisztességes mondat") nagyon is "érdekli" — másról se beszél... Ami a logosz jegyében állt kultúrát illeti, a családregényben a szemünk előtt vet számot azzal, hogy a szava megadatott, hagyományozott jelentései többnyire idézetekké váltak, elromlottak; erre mutat a nagypapának erősen retorikus, mimikái, patetikus, teátrális alakja is, amely ambivalenciát vált ki unokájából. Az elementáris vonzalom nem feltétlenül azonosulás. A nyelv mögött mindig új, más nyelvi történés van vagy kezdődik, nem valami definitív értelem. Éppen az öregember egy-egy intelmének, kijelentésének jelentésazonosságát felerősítve nyílik meg a távolodó irónia dimenziója, regisztere. A nagypapa történeteinek hallgatása és időnkénti elismétlése, a zsidó iskola- és tanítóhagyomány (a héber, illetve a jesíva)

Tagadás és menekülés