Irodalmi Szemle, 1996

1996/1 - Balassa Péter: Tagadás és menekülés

Tagadás és menekülés lepleződnek le, ahogy a nagypapa mondja a végén, miután az apa a rádióban saját apja halálát hazudta valamely kibúvó érdekében: "Tévedtem volna? Legtart ó- sabbak a halott mítoszok! Te is azt hiszed? Igen." Az egyidejűségen belül világosan szembeállítódik a hazugság és az üresség mesevilága, az apa félbehagyott, értelmet len meséi, az "egyiknek" és a "másiknak" elnevezett anonim csizmákról, a nagyapa telt, jelentéses, sőt túltelített meséivel. Harmadikként szerepel, kevésbé erőteljes szálként a nagymama által mesélt keresztény folklór (és nem a biblikum) élettelenebb szála, amely azonban egyik kerete a műnek: az első fejezet-bekezdés végén olvassuk: "A nagymama nem mesélt, csak akkor kezdett a legendákról mesélni, amikor a nagypapa már meghalt. Megígérte, ha rendesen lefekszem, elmeséli a Genaéva legendáját." Erre valóban csak az. összeomlás körül, mindkét nagyszülő halála után emlékezik vissza az elbeszélő, a 9. fejezet-bekezdés végén: "Az ágyam szélére ült. Megkértem, amit megígért, a Genaévát mesélje el." Ez a jámbor legenda azonban haláltörténet, szerkezeti helyét eltévesztheti lenül jelölte ki az író: "Es akkor a herceg leugrott a lováról, és bement a barlangba. Ott találta Genaévát, akinek a lelkét éppen akkor oldották el a földtől az angyalok; s hiába sírt a herceg, Genaéva lelke a mennybe ment és már csak annyit mondhatott: Neveld föl! Az. a kisgyennek a te fiad! Ez volt az utolsó szava. Amikor ezt elolvastam, nálunk mindenki sírt."

Az "örök" jelen olykor mondatonként változó időszegmentumai nem adhatják meg az idő nagyszerkezeti határait, ezeket az elbeszélő a két nagyszülő halálával, többszöri, fejezet-bekezdést indító fordulattal határozza meg — "amikor a nagypapa meghalt", "amikor a nagymama meghalt" — a tulajdonképpeni elő- és utóidejűséget változatlanul meghatározatlanul hagyva. Az olvasónak el kell fogadnia, hogy most minden egyszerre történik. Éppen ezért a tapasztalat és a képzelet — Nádas által oly sokszor emlegetett — egymást erősítő, vitató és kiegészítő működése ez esetben úgy értendő, hogy a mindig valamilyen elbeszélés, történet, mese zajlásán belül az elbeszélés egészének élelmességének kérdésessége, az elbeszélés feltáruló rései, szakadásai, hiátusai, a mese-zajláson belüli diszkontinuitás mozgatja tapasztalat és képzelet vitáját és összjátékát. Ebből fakad az elsődleges, kvázi-naiv elbeszélő súlyos öndestrukciós tendenciája is, miközben a mese-za j lás éppen az identitás, az önmegnevezés, az önmagához való eljutás isteni-emberi azonosságát, az alannyá válást célozná. A gyermeki és a mitikus idő körkörössége azonban csak egy-egy pillanatra változik át szó és lét, név/jel és dolog — legalábbis remélt — egységévé (ami egyúttal a mottóul választott János-prológus 5. versének helyét, jelentését is befolyásolja, amire később kitérek): "Es ötszáz év múltán, ötszáz év múlva mi lesz, azt tudod? Ötszáz év! Nincs idő! Ez a tévedés, idő nincs! Csak én, én, vagyok! Csak én vagyok, az. aktnál is jelenvaló! "

A családregény időszerkezetének alapvető sajátossága tehát, hogy az elbeszélés ideje megszünteti a részidőket, és ez vezet a mű költői egységéhez, hiszen felold ja, meghaladja vagy legalábbis csökkenti az én és a világ metafizikai megkettőzéséből, különállásából fakadó feszültségeket, eltávolodik a jel és a jelölt szemantikai szétválasztottságán nyugvó epikai gondolkodástól, ami egyúttal a