Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: Irányok és lehetőségek a kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben
Irányok és lehetőségek a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben lisak. Ez a kapcsolatkeresés nyilvánvalóan nehezen valósul meg, ha a kisebbségi közösség maga is szélsőségesen nemzeti alapon áll. Egyrészt azért, mert önmaga lehetőségeit zárja el, másrészt azért, mert a többségi közösség liberálisabb csoportjait elriasztja. A kisebbségnek tehát kettős érdeke a két szélsőségtől való tartózkodás. Ennek megfelelően egyrészt ragaszkodnia kell általában az anyanyelviséghez, ahhoz a joghoz, hogy anyanyelvén beszélhessen és írhasson a legfontosabb kommunikációs színtereken. Itt határozott tartást kell mutatnia. Ennek azonban nem szabad párosulnia a bezárkózással: a nemzeti felfogás elemeinek liberálisokkal kell ötvöződnie, a belső tartásnak a nyitottsággal, a sokféleség fel- és elismerésével kell együttjárnia. A nyitottság két irányban is szükséges. Egyrészt a nyelven, esetünkben a magyar nyelven s különösen az adott állam kisebbségi magyar nyelvén belüli változatok iránt érdemes ennek a nyitottságnak megnyilvánulnia, annak érdekében, hogy a helyi hagyományokat a kisebb beszélőközösség, például egy falu fenn tudja tartani, s ezáltal megfeleljen a nemzeti eszmekör legfontosabb követelményeinek. A helyi, tehát faluhoz, városhoz, kisebb régióhoz kötődő magyar nyelvváltozatok még ma is a magyar nyelvi identitás leglényegesebb összetevői, s mint arra korábban többen rámutattak, ezeknek a köznyelvvel, a sztenderddel való szembeállítása, netán stigmatizálása súlyosan rongálja az amúgy is szorongattatott helyzetben lévő helyi beszélőközösségeket. E belső nyitottságnak továbbá az is a célja lehet, hogy az adott kisebbségi közösség jobban tudjon kapcsolódni a teljes magyar nyelvközösség ma viszonylag erősen tagolt és viszonylag gyorsan változó rendszeréhez, méghozzá megrázkódtatások nélkül. Vagy ne érjék meglepetések, és ne érezze magát távolodóban a többi változattól és azokat a beszélő közösségektől. A nyitottságnak azonban a másik irányban a többségi nyelvvel kapcsolatban is lehet haszna. Ebben az esetben ugyanis a kétnyelvűség kérdései, nyelvi megnyilvánulásai a maguk helyére kerülhetnek, azaz elválhatnak az erőszakos asszimiláció következményei a kétnyelvűségi helyzetből eredő természetes fejleményektől. Ezáltal nem minősül a kétnyelvűség összes jelentkezése egyöntetűen az ellenséges tevékenység eredményének. Ezért jobban, részletesebben lehet kutatni a kisebbségi nyelvi helyzet sajátságait, s pontosabban meg lehet állapítani, nyelvtervezési tevékenységgel, immár nem a nyelvpolitikai kérdésekre összpontosítva, hogy mit kell tenni, hol van az önazonosságnak, a belső tartásnak az a határa, amelyen belül még nem veszélyezteti semmi a kisebbségi helyzetben lévő anyanyelv és közössége helyzetét. Ez egyúttal taktikai, sőt esetleg stratégiai gesztus a többségi félnek, amely önfeladás nélkül kiegyensúlyozott közeledés lehetőségét adja, előnyei azonban a kisebbségi félnél (is) jelentkezhetnek. Ezen a ponton lehet a státustervezéstől a korpusztervezést világosan elválasztani, azzal a megjegyzéssel, hogy a Kloss-féle ismert megkülönböztetésben valójában a státustervezési folyamatok sorába tartozik a kisebbségi magyar anyanyelvű közösségek saját nyelvváltozatainak az értékelése. Tehát ha ma a magyar nyelvi tervezés stigmatizálja a helyi változatokat, vagy túlzottan nagy
