Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: Irányok és lehetőségek a kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben
Tolcsvai Nagy Gábor presztízst ad a sztenderdnek, akkor az státusbeli döntés, s ennek megfelelően hatása is nagyobb lesz, mint ha csak egyes konkrét nyelvi jelenségeket minősít. Ugyanakkor a korpusztervezés műveletei körébe tartozik a tükörfordítások. a többségi nyelvi szerkezetek megítélése, különös tekintettel azokra az elemekre (például közigazgatási megnevezésekre), amelyek különböző nyelvekből kölcsönözve, tehát eltérő magyar formában, de azonos tai ilommal jelennek meg a különböző kisebbségi magyar nyelvváltozatokban (1. pl. az önkormányzat, általános iskola megfelelőit; vö. Lanstyák 1996). Itt térhetünk vissza a kezdeti kérdésekhez, ahhoz, hogy mindezek a belátások miképp jelentkezhetnek általában a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben, s különösen a magyarországiban. E területen a jelek szerint az előbbiekhez képest fordított irányok működnek. Míg a határon túli magyar kisebbségeket a többségi nyelvpolitika gyakran etnocentrikus védekezési módokba szorítja, tehát a belső folyamatokban inkább erre szükséges válaszokat adni, addig az anyaországban e kényszer nem működik, s a liberális eszmekor erőteljes térhódítását lehet tapasztalni a nyelvvel és a nyelvközösséggel kapcsolatban is (vö. pl. Nádasdy 1990, Csepeli 1992). E magyarországi folyamatok látszólag egy irányban tartanak kisebbségi kívánt fejlődéssel, tehát azt is meg lehetne állapítani, hogy az összhang terén nincs különösebb gond. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű: a magyarországi szélső liberális eszmekör terjedése nem kedvez a határon túli magyar kisebbségek nyelvi identitásnak. Egyrészt — mint láttuk — ez az álláspont csak a többségi hatalomnak kedvez, a kisebbséginek nem, mert önfeláldozással jár. Másrészt a magyar nyelvközösség értékrendszerén belül a kisebbségi közösségeket éppúgy a nemzeti eszme bezárkózása felé terelheti, mint a szomszédos országok államnyelvi politikája, hiszen a kisebbbségi közösségek úgy érezhetik, hogy az anyaország közössége elveti azokat az alapvető transzcendentális értékeket, vagyis azokat a nyelvi mintákat, amelyeket ők továbbhagyományozandóknak tekintenek, részben éppen fennmaradásuk érdekében. A magyarországi nyelvi tervezésnek — ha van és működik még ilyen — nem csak ebből az okból kell mérsékelnie a liberalizmus relativizmussá degenerálódásának veszélyét, tehát azért, hogy a határon túli kisebbségi magyar beszélőközösségeket közel tarthassa önmagához s az egész nyelvközösséget viszonylagos kötelékben együtt tarthassa. Hanem önnön érdekében is, mert bár a magyarországi társadalmat mint beszélőközösséget nem fenyegeti külső, idegen nyelvi veszély, mégis maga a relativizmus parttalan szétkülönbözése az atomizálódást, s ezzel minden maradék célelv megsemmisítését segíti elő. S bár a huszadik század nagyobbrészt a személyiség integritásának válságáról, a nyelvbe vetett bizalom megrendüléséről szól, maguk a felvetett kérdések még nem a teljes tagadás válaszai is egyúttal. Mint ahogy éppen a külső körülmények kedvező volta miatt nem tekinthető helyesnek az etnocentrizmus túlhangsúlyozása sem. Valószínűsíthető, hogy az ilyen elvontságú kérdések föltétele nélkül, az általános történetfilozófiai irányultság tudatosítása és kijelölése nélkül nehe-
