Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - Tolcsvai Nagy Gábor: Irányok és lehetőségek a kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben
Tolcsvai Nagy Gábor leg a szabadon, önkéntesen választott közösséghez való viszony. Ez a fajta közösség nem a múltból származtatja magát, hanem az együvé tartozás mindenkori jelen idejű kinyilvánításából. Ebben az eszmekörben az egyén áll a középpontban, sokszor túlzóan elzárkózva a közösségi kötöttségektől. A liberális eszme képviselői hajlamosak az időszempontot háttérbe szorítani vagy figyelmen kívül hagyni: a cselekvést a jelen idejű (feltételezettel univerzális, tehát különösebb történeti kötöttség nélküli) és teljes mértékben szekuláris racionalitásra épí,tik, ez a racionalitás pedig az egyén e világi, jelen idejű boldogulásában látja a történelem értelmét, amennyiben egyáltalán tulajdonít értelmet a történelemnek (vö. Mill 1976, Gray 1986, Fukuyama 1992) A nemzeti eszmekör számára tehát a történelemnek van célja, teleológiája, s ez a cél a tökéletesedés, a fejlődés közösségi szempontból vélt fenntartása, ill. a már elért vélt tökéletes állapot megőrzése a hagyományban. Ebben az eszmekörben az alapvető érték a transzcendens magyarázattal bemutatott homogenitás, a rend, amely nem relativizálja magát, hiszen (lehetőleg) nem von az etnikumtól, a kulturális identitástól idegen mintát látószögébe. A liberális eszmekör szintén a tökéletesedésben látja a történelem célját, azonban nem múltbeli minták alapján, hanem a felvilágosodás korából eredő e világi racionalizmus keretében, amely azonban — esetleg művelője tudta nélkül — szintén elvont transzcendens igazságokra vezethető vissza. A liberális eszmekör látószöge — mint említettük — jelen idejű, ezért teleológiája erősen korlátozott, ugyanakkor etnikailag és kulturálisan igen széles, szinte csak a sokféleséget látja. Ebben az eszmekörben az alapvető érték a (látszólag) racionális magyarázattal bemutatott heterogenitás, a véletlenszerű sokféleség rendje. A magyar nyelv kárpát-medencei helyzetét e két eszmekör szemszögéből a következőképpen jellemezhetjük. A magyarországi nyelv- és nyelvközösségfelfogások mindkét eszmekört érvényesítik. A nemzeti gondolat képviselői a fent említett jellemzőket kívánják megvalósítani a magyar nyelvvel kapcsolatban: az általuk eszményinek kijelölt és elfogadott magyar nyelvváltozatot, melynek mintája a múltból ered, s a jövőre nézve is példa értékűnek tekintik. Ezzel a tudatos időszerkezetet formálisan fenntartják, de közben mintegy önmagával számolják föl, mert feltételezik, hogy az embrek a jelenben és a jövőben ugyanígy cselekednek, mint a múltban, vagyis csupán az ismétlés linearitása jelzi az idő múlását, nem magának a nyelvnek és a nyelvet beszélő ember nyelvi viselkedésének a változása. A nemzeti gondolat nyelvi határait a nyelvi, kulturális és etnikai határok adják meg, igen határozott körvonalakkal (többnyire megvalósítva az etnocentrizmust). A liberális gondolat képviselői szintén a fent említett jellemzőket kívánják érvényesíteni a magyar nyelvvel kapcsolatban: elutasítják az eszményinek kijelölt változat létezését vagy eszményi voltát, nem hivatkoznak múltbeli példákra, s nem állítanak eszményeket jövőbeli megvalósítás céljából, végül a nyelvi határokat bizonytalanul, pontosabban nyitva hagyják. Szélső esetben a nemzeti gondolat képviselői sovén és korlátolt módon bezárkóznak (etnocentrizmus) a liberális
