Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - Szeberényi Zoltán: Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai
Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai A körülmények véletlen egybejátszása folytán e sorok írója Zalabai Zsig- mond szakmai-kritikusi fejlődésének kezdettől fogva közvetlen szemlélője, időnként hivatalos bírálója (első könyvének kiadói lektora, több kötetének recenzense-kritikusa, kandidátusi értekezésének opponense stb.) volt. Talán nem tűnik túlzó szubjektivitásnak, ha legújabb kötetének ismertetését rövid visszapillantással kezdem, főként azokra a sajátosságokra figyelve, melyek Zalabai kritikusi módszerének kibontakozását jellemzik. A kezdetben igen széles horizontú kritikai érdeklődése az idők folyamán fokozatosan saját nemzedéke, valamint az utána következők problémáira koncentrálódott. A Verstörténés bizonyítja, hogy igen otthonosan mozog nemzedéke, általában az elmúlt két évtized költészetének közegében, eredményeiben. Erről a kérdéskörről mindmáig ő mondta a legtöbbet és a leginkább időállót. A kortársi epikáról szólva már egy árnyalattal halványabb, kevésbé meggyőző a véleménye, főként a formai-szerkezeti kérdésekben tartózkodó, inkább az eszmei-etikai-társadalmi összefüggésekre koncentrál. Ezen a téren szorosabban tapad a Fábry hagyományhoz, megmarad az általa jelölt ösvényen. A jelenség azonban inkább alkati kérdés nála, nem a tájékozottság, az adottságok hiánya. írásai érdekfeszítőek, szellemi izgalmat keltők, hibátlan logikával, olvasmányos okfejtéssel kalauzolja olvasóit az írásművészet, főként a líra útvesztőin. A fellépésétől számított egy évtized elegendő volt, hogy hangadó és értékszabó kritikusként fogadja el irodalmi közvéleményünk, akinek ítéleteire, véleményére — ha tetszik, ha nem — oda kell figyelni. Már az első kötete több volt, mint Ígéret, a második megjelenése pedig kétségtelenné tette, hogy eredeti kritikusi egyéniség bontakozik ki benne. A személyiség jelenléte minden írásában fellelhető, nem rejtőzik a tudori álarc, a szcientista fontoskodás alibizmusa mögé. Szemlélete úgy műközpontú, hogy nyoma sincs benne a strukturalista és egyéb modernista irányzatok szenvtelenségé- nek, tüntető kívülállóságának, az értékproblémákat megkerülő eljárásainak vagy a szlovákiai magyar irodalomkritika didaktikai hajlamainak, túltengő tájékoztató jellegének. A tények és jelenségek számbavétele, leírása mellett nála az értékelő-minősítő megjegyzések nemcsak színező elemként, hanem a kritika legfőbb funkciójaként vannak jelen. Kezdettől fogva nem kultiválja a tartalomismertető recenziót, kerüli a semmitmondó frázisokat, a tudományosra hangolt mellébeszélést stb. Inkább nem mond véleményt, mintsem kritikai közhelyeket pufogtasson. Elvétve folyamodik szentenciaszerű kijelentésekhez, alá nem támasztott megállapításokhoz, ítéletekhez. Véleményét tüzetes elemzés eredményeként fogalmazza meg, körüljárja, néha talán túlzó részletességgel, sz te körültapogatja témáját. Végigvezeti az olvasót, mintegy munkatársává, cinkosává avatja őt saját véleménye kialakulásának útján, vele együtt vonja meg kritikai mérlegét, fogalmazza meg következtetéseit. Nincsenek rejtelmes műhelytitkai, munkásságának kezdettől fogva két kulcsfogalma, alappillére van: felelősség és anyagismeret. Mindezen tulajdonságok és jellemzők fellelhetők írásuk tárgyában, a Verstörténés című kötetben is, amely — mint már említettük — csaknem három
