Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - KRITIKA - Szitányi György: Vazallus Lázár, a warrenpréda

Szitányi György

emléket. A hölgy tényleg romantikus, hál’ isten, miáltal a Vazallus életéből való kilépése kétféle nyomot is hagy. Az egyik, hogy elvesztésével a férfi alighanem a legutolsó emberi kapcsot veszíti el, mégpedig megható tisztaságú kisvilágot, amit nem akart megismerni valójában sohasem. A másik az olvasó tanulsága: közösség csak azokkal lehetséges, akiket ismerünk.

Szakításuk alkalmával Eszter kitárulkozik, lánykori nevét is felfedi. Ez azonban nem a visszaút lehetősége: még a rendőri nyilvántartóban sem lehet ekként a nyomára akadni. Ez a név: kulcs. Eszter a Nyírségből elszármazott tirpák, és a neve Szokol. Az, hogy az asszony neve sólymot jelent, kiteljesíti Duba Gyula sokrétegű, csodálatos szimbólumrendszerét, és ezáltal mintegy visszamenőlegesen még újabb teljes olvasatot ad a Sólyomvadászatnak, miközben megkettőződik-háromszorozódik a tébolyult madárgyilkolás jelentésszférája, hogy rádöbbentsen, sem a tettek következményeitől, sem a múlttól nem lehet elszakadni.

Vazallus Lázár a sólyompárt először 1988 tavaszán pillantotta meg, és igen elcsodálkozott, mit keresnek a szabad természet szép ragadozó madarai a nagyvárosban. Nem kell madárjósnak lennünk ahhoz, hogy — ha másból nem, legalább a dátumból — rájöjjünk, valami szokatlan közeledik. A ’89-es megjelenés a közbülső vaddisznólátogatás után már szinte természetes.

Egyelőre csak azt tudni, hogy a szabad madarak megjelentek, tévéantennára települtek, és szeretkeznek. Otthon érzik magukat.

A sólymoknak a városban kézenfekvő táplálékuk a galamb. Első pillantásra világos ellentétpár a szelíd, ártatlan madár és a gyilkos. Aki pedig felül ennek a trükknek, nyomban arra gondol, hogy a sólyomvadászat mint olyan — egyfajta igazságszolgáltatás: erkölcsi jó, az ártatlanok megvédése.

Csakhogy szinte azonnal kiderül: a sólyom a szabadságnak is, az önállóságnak is, az egyediségnek is jelképe. A sólyom fenséges és szép. Mi van hát az ártatlan és szelíd galambokkal? Vazallus Lázár apjának volt hajdan galambháza, és ez felidéződvén föléleszti a hajdani megítélést is: „mihaszna népség”, és a buruk- koló tubik furfangos manipuláció révén egyre ellenszenvesebbeké válnak. A velük szembeni érzemény szép fokozatosan undorrá fajul. Buták, piszkosak, Vazallus arra jön rá, hogy éppen olyanok, mint a tömeg. Ebben a képben a tömeg, amely Vazallus felfedezése szerint nem ezerarcú, hanem csak egyetlen arca van, a szabad egzisztenciát jelentő sólymok negatív értékű ellenpontjává válik. Ebbe a képbe úszik bele az ifjúkori emlék: anyja őt galambnak nevezte, sőt apjával is voltak gondjai e téren. Ezt így adja Lázár tudtára: „ Úgy mondták., hogy a sólyommadárnak nem lesz galamb fia! De hát... apád sem volt sólyommadár, szegény”. Anyja tehát — Vazallus kimondja — gyávának tartotta. És gyáva volt apja, Vazallus János is, aki békében kártyázott és ivott ellenségével.

Ezen a ponton megsokszorozódnak a párhuzamok, és Lázár eljövendő keserű végszava is megkapja — már a regény első harmadának végén — dramaturgiai alapját. Mintegy önmaga mentéséül mondja anyjának: „Apám nem volt gyáva, értünk érzett felelősséget és feláldozta magát. ”Ugyanakkor mégis ott lappang az átörökített galambságban az apa felelősségének tételezése.