Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - KRITIKA - Szitányi György: Vazallus Lázár, a warrenpréda

Vazallus Lázár, a warrenpréda

Ebben az önelégedetlenségben születik meg — lélektanilag ekként motiválva -- galambságából táplálkozó gyilkos ellenszenve a sólymok iránt.

Mintegy ennek kontrája a titokzatos kaparászás. A kaparászás felderíttetik: a „tömegnyomorra született népség” a galambok kaparásznak a falban. A gyenge lények tömege szívós munkával bontja a házat, ha erről nem is tud. Puszta létezésük és zavartalanságuk következménye az lehet, hogy előbb- utóbb szétszedegetik Vazallus lakását. Ez, a galambsereg embertömeg-képzete, valamint a gyerekkori emlékből sarjadt gyűlölet viszi rá Vazallust, hogy a padláson, ahova légpuskával és távcsővel ment sólyomlesre, tébolyszerű vérengzést csapjon a galambok között. Ez később, a sólyomölést követve, megismétlődik. Ebben újabb ellenpontozásra figyelhetünk fel: a sólyomvadászatra hideg fejjel készül, míg a galambirtást vak dühvei teszi. Önmaga galamb voltát senkinek sem tudja megbocsátani.

A sólyompár Lázár és Eszter lehetséges kettősének allegóriája. Érték, amely a szakításban tárul fel a hős és az olvasó előtt egyaránt. E végső tudás birtokában mélyül szimbólummá. Allegória volta abban áll, hogy potencia volt csupán, tehát a lehetőség képe, szimbólummá egyfelől Eszter közlése révén, másfelől a gyilkolás aktusában metaforává minősülése által lesz. Hiszen a történet végén, mintegy utána döbben rá Vazallus Lázár, hogy a hím sólyomban önmagát lőtte le lesből. A hím halálát felfogó nősténysólyom méltóságteljesen száll fel az antennáról, és a tettétől megrendült Vazallus az alacsonyabb rendűek galamb-csodálkozásával bámul az örökre távozó fenséges lény után.

Pedig egykor ott állt a lehetőség a faluból származott ifjú előtt. Kihasználhatta volna viszonylagos fenségességét, a — hadd mondjam így — sólymos svádájú galamb, akire egykor maga a vadászsólyomra emlékeztető rezidens, Bódis René mondta, hogy a képességei folytán sólyomként kellene szárnyalnia. Vazallus olyan volt szülőhelye gyerekei között — Esztert idézve —, „mint kis halak között a hatalmas és méltóságos cápa”.

Ragadozó az is.

Sólyomra lőni? Vadászra vadászni: fejére állt világ cselekvése. Mintha életre kelne a pártos kémregények világa, amely kétféle embert ismer, a kémet és az elhárítót. Csodálatra méltó pontossággal illik ebbe a világba a Felkelés terén gyűlésező nemzetiek képe, hiszen — idézem — „a nemzet közönyösen hömpölyög körülöttünk, mintha nem is érdekelné, hogy végre eljött az ideje”. Nem felemelő, de számunkra a tapasztalat bizonyítja nap mint nap Vazallus Lázár igazát: „Kiábrándultunk a romantikából, megtanultunk együtt élni az értelmetlenséggel, s az abszurd lehetőségek és lehetetlenségek vizein evezünk a jövő felé.”

És mi végre a megváltás maga? — kínálja magát a Madách- parafrázis. Hiszen a kommunizmus megszűnt, s az egyénnek ebbe megint csak nem volt beleszólása. A történelem megy a maga útján, és a bölcs ember tervszerű, céltudatos tevékenységével (talán emlékeznek még, ez a munka definíciója) nem árt, nem is használ. Legfeljebb önmagának.

Milyen szép is a szabad polgári létben termett egzisztencialista etika: szabad