Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - MŰHELY - Miklósi Péter: A konzekvens hölgy
A konzekvens hölgy • Akaratlanul is a fülembe cseng azoknak a véleménye, akik szerint túl sokat beszélünk részint a múlt, részint a közelmúlt sérelmeiről. Ön erről vajon miként vélekedik? — A párbeszéd helyett a párbeszéd , a konfrontáció helyett a szembenézés híve vagyok. Ez a szembenézés állapítsa meg a tényeket, mondja ki, hogy mi miként volt; de a napi politika ne ezekből a dolgokból akarjon profitálni. Nem jó, ha örökösen csak a sérelmeket vagdossuk egymás fejéhez. A szlovákiai magyarság higgadtságát bizonyítja, hogy nem ragozza naponta a deportálások keserveit. Hogy nem ragozza unos-untalan a földjeinek elkobzását. Vagy azt, hogy az elkobzott, majd hivatalosan visszajuttatott földjeinek most is csupán kis hányadát kapta vissza... A szlovákiai magyarság ha nem is felejt, de az őt ért retorziókat valahogy tudomásul vette. Átvészeltük a jogfosztott- ság éveit, és most „csak” azt szeretnénk, hogy más formában ugyan, de ne ismétlődhessék meg ugyanez. És épp ezért tartom aggasztónak, hogy amíg a felvidéki magyarság bizonyos történelmi bölcsességgel nézi a jelent, addig a szlovák közgondolkodást mindmáig sűrűn lehet befolyásolni a legátlátszóbb, a legdrasztikusabb, olykor detektívregényekbe illő „indokokkal”. • Talán darázsfészekbe nyúlok, de szeretném, ha őszintén felelne: milyennek tartja a szlovák történetírás színvonalát, a szembenézés iránti hajlandóságát — a saját közelmúltjával, esetleges tévedéseivel szemben? — A történész kollégák zömét két csoportra osztom. Van a higgadtabbak köre, akik a történelmet szakszempontból közelítik meg, s elutasítják a szlovák nemzet történetében az olyan negatív jelenségeket, mint, mondjuk, a Ti- so-istenítés. Sajnos, esetenként még ők sem mentesek a túlfűtött patriotizmustól. Nagyobb kár, hogy akik hajlamosak lennének az ennél is korrektebb párbeszédre, azok már jó ideje nincsenek pozícióban. Ennek ellenére előfordul, hogy ők is el-elvetik a sulykot... Ott van például a milleneumi emlékművek körülötti perpatvar: a többnyire européer szemléletű kereszténydemokrata tábor vetette föl ezt a kérdést; holott fogadni mernék, senkinek sem jutott volna eszébe hűhót csapni azért, hogy egy templom vagy egy közösségi ház udvarán, netán közterületen ott áll egy kopjafa! De Szlovákiában, legalábbis 1996-ban, ez még véteknek számít. Mindennek tudatában talán könnyebben lesz megérthető, ha azt mondom, hogy a hazai történészek másik, radikálisabb csoportjával nem is szívesen foglalkozom. Ha ugyanis valaki a magyarokat csak egy ázsiai félnomád hordaként közelíti meg, és a harmadik évezred fordulóján is ezt az elméletet vallja, akkor ezzel az emberrel vitatkozni sem érdemes. Nem érdemes, mert nem lehet. Elég felütni a Literárny týždenník, a Slovenský juh vagy a Slovenská Republika hasábjait, ahonnan csak úgy dőlnek felénk a rágalmak, a szitkok. De mert egyetlenegy szakmai érvet sem képesek felhozni a munkáink ellen, én az ő mesterkedéseiket nem tartom történettudománynak. Ez a „stílus” úgy fog eltűnni a történelem süly-
