Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - Duba Gyula: Marusa és Gondterhelt
Duba Gyula csárszkynak. Gondolatai nincsenek. A csendőr becsengett egy ajtón, s miután nem nyitnak, kulccsal nyitja ki, és maga lép be elsőnek, Gondterheltet határozott intéssel hívja maga után. A lakás mélyéről abban a pillanatban felcsattan egy ideges és gyűlölködő női hang, szinte felvisít. — Visszapofátlankodtál, te korhely csirkefogó?! — Bozsenka... — kiáltja Bocsárszky erős hangon, s nem vesz tudomást a kiábrándító fogadtatásról —, Bozsenka drágám, Gondterhelt úr van itt, a nagy író meglátogatott bennünket. Itt van személyesen. Hozzál valami innivalót, kérlek szépen...! Az asszony a hálószobából lép ki a hálóingben, és villámló szemmel bámulja őket. Le nem veszi a tekintetét Gondterheltről, merev szemmel nézi, mint aki nem jól lát, vagy nem hisz a szemének. — Az új ivócimboráddal pofátlankodtál haza, te istencsapása?! — Gondterhelt úr a nagy író...! — Bocsárszky rezzenéstelen arccal bemutatja. Az asszony hüledezve nézi, és a mellén önkéntelenül összehúzza hálóingét. Mezítláb áll előttük, és a szeme továbbra is villámokat szór. Gondterhelttel nem fog kezet. Bizonyára gyanakszik, hogy csalás az egész. Akkor sem szól, amikor a csendőr egy üveg barackpálinkát és két pohárkát hoz a konyhából. Az író pedig az asszonyt bámulja, nehéz gondolatai súlyosan megülik agyát. Az első stampedli hatására azonban felenged tompasága. Agyában jóleső bizsergések viháncolnak, s a gyomra könnyebbé vált és felmelegedett. Már egészen csinosnak találja a hálóinges asszonyt, bár annak dülledt szeme gyűlöletet és megvetést sugároz rá, és továbbra is szórja a villámokat. Aztán az események elszíntelenednek, megfakulnak. Csupán kusza emlékfoszlányok maradnak a történtekről. Handabandázva beszélgetnek és sűrűn poharaznak Bocsárszkyval. Az asszony időközben vérvörös pongyolát öltött magára, és állandóan körülöttük jár, kerülgeti őket, mint a macska a forró kását. Nem beszél velük, de nem tágított a közelükből. Később az író egyáltalán nem emlékezett rá, miről beszélgettek. Rémlett, hogy barátian veregették egymás vállát Bocsárszkyval, és barátok lettek. Kellemes meleg go- molygására emlékezett, melynek sem arca, sem formája, csak állandó képlékeny vibrálása volt. Aztán a csendőr jelezte, hogy indulniuk kell, és Gondterhelt, némi idétlen és kusza habozás után nagy fennkölt gesztussal és gáláns meghajlással kezet csókolt a haragos feleségnek, és elbúcsúzott az asz- szonytól: — Köszönöm a szíves vendéglátást, szép asszony, nagyon kellemesen éreztem magam! Már nem csodálkozott, hogy a Moszkvics a ház előtt várja őket. Az éjszaka hideg bunkója fejbe vágta, kitisztult az agya, de a nyirkos sötétséget kissé fényiem látta, és jól érezte magát. — A kezedben vagyok — mondta Bocsárszkynak kedélyesen —, tégy velem, amit akarsz! A hatalom jogán, de a jó barát megértésével... — Magad sem tudod, mibe keveredtél — válaszolta hivatalos hangon a csendőr —, gonosz ember a vállalkozó, sose tudhatod, mit tervez! Erőszakos nagyravágyódé rajta a semünk, bár tudjuk, hogy állandóan szervezkedik!
