Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - Duba Gyula: Marusa és Gondterhelt
Marusa és Gondterhelt — Hát a fővárosban mi újság van, író úr? — Fejre állt a világ... — válaszolja közönyösen, s ennyiben maradnak. Mintha tökéletesen értenék egymást, olyannyira, hogy szavak nélkül is tudják, mit gondol a másik. Nemsokára a faluba érnek, a politikai karrierért ácsingózó pocsék Csótányos szülőhelyére. A hideg szél erősödik, csapkodja az esőt. Ütő- dött lehetek, lepi meg a felismerés az írót, különben mit keresnék itt, ha nem lennék ütődött?! Otthon javában folyik a rendszerváltás, a Felkelés terén a délutáni tüntetésre készülődnek. Valószínűleg a nemzetiek, de lehet, hogy a liberálisok gyülekeznek, a járókelők pedig éppen kezdik megunni az üres szavakat. Idővel az új közhelyek fortyogó kásáját is megutálják, s egyre közönyösebben járnak a Bronzpartizán szoborcsoportja előtt. Lassan majd fütyülni kezdenek az egyetlen igaz gondolatra, és oda sem figyelnek rá, mennek a dolguk után. Csótányos is ott sündörög, valahol az emelvény mögött kujto- rog, elvbarátokat keres, és lesi az alkalmat, hogy a nép színe elé lépjen, és a kisebbség nevében szólhasson... A nemzeti bizottság elnökének irodájában kerek arcú, kövérkés nő fogadja őket mosolyogva. De csak egy pillanatig mosolyog, s szinte azonnal komollyá válik az arca, egyszerre szórakozott lesz, s nagyon elfoglalt. Gondterhelt úgy látja, hogy titokban összenéznek a vállalkozóval, és a nő — titkárnő? — mintha Polgári Pálra kacsintana cinkosan, de ez nem biztos, lehet, hogy csak elképzelte. Mert a következő pillanatban már komollyá vált az arca, és fürkésző lett a tekintete. Kíváncsi szemében mintha zavart komorság bujkálna, bár a hangja udvarias, sőt némi rokonszenv is érződik benne valamilyen megmagyarázhatatlan sajnálkozás finom árnyalatával telten. Az író megállapította magában, hogy közben a vállalkozó eltűnt, lelépett. Vegyes fogadtatás! — Üdvözlöm községünkben, Gondterhelt úr, hát ismét eljött körünkbe, ó, mennyire örülök neki! A faluban néhány éve járt, és sikeres szerzői estet tartott akkor. A nagy kultúrterembe sokan eljöttek, és melegen ünnepelték Gondterheltet. — Sajnos — folytatja a hölgy kissé ideges mosollyal —, az elnök a járáson tárgyal, nem tudhatjuk, hol, merre jár. De megígérte, hogy este eljön a találkozóra, és érdekes kérdéseket tesz fel az író úrnak! — Ó, igen... — válaszolta szórakozottan —, este majd mindent megbeszélünk. Kicsiny helyiségben zajlik a találkozó, nem a nagyteremben, mint egykor. Tíz-egynéhány ember ül a nyolcméternyi asztalsor körül, csupa férfiak. A nemzeti bizottság elnöke nem jött el, és ki sem mentette magát. A csillár Gondterhelt feje felett lóg, százas körte szikrázik csupaszon, és a fény sápadtan beborítja őt, de az asztalsor vége már a homályba vész. Mintha tompán derengő gomolyfelhőből lógnának ki a fejek. S mind őt nézi, az írót! Polgári Pál mosolytalanul figyel, arcán nehezen leírható, visszafogott várakozás vagy éppenséggel közöny? Tudom, amit tudok
