Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása

Intertextualitás és a szöveg identitása teljesen, talán belátható, hogy az "újraolvasás" (amely mintegy a "saját" olvasást is olvassa) szerkezetileg is el kell, hogy különüljön az "olvasás(ok)tól."

Rilke nevezetes Archaiser Torsa Apollos c. versében — Dinggedicht poétikai paradigmája által is motiváltán — az inszcenírozott kommunikációs helyzet és a cím nyilván azt sugallja, hogy valaki nézi a szobrot. Az ebből kiinduló s ezt végig fenntartó olvasat kénytelen azokat a sorokat, ahol a szobor "nézése" egyértelműen a feltételezett szemlélőre (a ”te"-re) vonatkozik, figurális jelentésben értelmezni: a "káprázat", illetve az, hogy az utolsó versszakban a szobor minden "helye” (tehát nemcsak az odaképzelt szem) néz, ezt lehetővé is teszi. Annak az olvasatnak, amely a szobor nézéséből indulna ki (!), feltételeznie kell, hogy a versben szóló hang nem annak a "te"-nek a hang, ja, akire a zárómondat vonatkozik, s ez meg is tehető, lévén az "önmegszólítás" semmivel sem indokoltabb, főként, hogy a vers első szava többes szám első személyű névmás (s minthogy ez a mondat a szoborra vonatkozik, feltételez a torzó és a "te" mellett még "valakit", aki beszél). Ezek a feltételezett olvasatok kölcsönösen érvényteleníthetik is egymást, ugyanakkor egyik sem számol avval, hogy a "te" szükségszerű megváltozását az utolsó sorban egy, az ő nézése ("olvasása") által előhívott másik megváltozás, "antropomorfizálódás" is kíséri: a szoboré, amelynek visszacsavart "nézése" ugyan még elég "mesterséges", illuzórikus "arcot" ígér, ám a "nyersanyagnak (kő) később "mosolya" és "fénye" (csillag-hasonlat) is lesz, vagyis a szobor átváltozása párhuzamos a néző átváltozásával, sőt ezt a megváltozást éppen a kölcsönösen egymást néző szobor ("szöveg") és szemlélő ("olvasás") összefonódása teszi lehetővé (a "te" látását a szobor "elvakítja", s az ezután maga is látni kezd). Ebben az esetben a vers nem annyira az "élmény előtti én" kritiká ját nyú jt ja, ahogyan 1 .ukács gondolta16, hiszen éppen az derül ki, hogy a—nem annyira etikai parancsként érleli i íezendő — utolsó mondat (amit Lukács szerint a szobor mond!) inkább szükségszerűségként értendő (a "du musst" ezt inkább kifejezi, liánt a magyar fordításban szereplő felszólító mód), s csak a szobor átváltozásával együtt magyarázható: szöveg és olvasás összefonódnak, s csak együtt "változhatnak meg" (az "élmény előtti én” éppoly kétséges "arché"-képzet, mint az olvasaüan szöveg), ám ezt csak az újraolvasás ismerheti fel, amely beláthatja a kétirányú "nézés" összeolvadását.

Az olvasás, amely mindig retorikai döntésekre kényszerül, nem képes rögzíteni egy szöveg identitását, mert önkényességét a szöveg (aminek nem is lenne olyan rossz meghatárc ása az újraolvasás) mindig leleplezheti. Egy irodalmi szöveg identitását így szinte kizárólag diszkurzív stabilizációs mechanizmusoknak köszönheti (szerzői név, cím, elkülönített kiadás kanonizáció). Ám, minthogy a teljes (akár nyelv)történeti identitásátalakulás lehetősége itt még csak szóba sem került, továbbra is kétséges, hogy ezek képesek-e legalább egy "dinamikus identitás" fenntartására. Az ilyen identifikációs műveletek leleplezését a/ olvasás