Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása

Kulcsár-Szabó Zoltán

szintén a "saját" és az "idegen" kontextus összjátékában valósul meg, vagyis mindig más szavak (szövegek) teljesen nem ellenőrizhető közegében.

Az interlextualitás elméletének másik "őse", Saussure anagramma- koncepciója pedig egyenesen az olvasás modelljeként is szolgálhat: a "szavak mögötti szavak" képlete szerint a szöveg nem valamiféle nyelven "kívüli" jelöltre, hanem szükségszerűen más szövegekre referál, s az olvasás ,mnt figuráció a legantropomorfikusabb alakzatot is szükségeszerűen a szövegbe fogja "visszaírni", amiből persze az is következik, hogy a szöveg végtelen számú és előreláthatatlan "mothéme" létrehozására képes (egy bizonyos terjedelmen túl nyilván bániályen anagrammát "ki lehet olvasni" egy szövegből), vagyis egy ellenirányú retorikai mozgást, egyfajta defígurációt is előidéz. Az anagramma tehát szintén nem egyszerűen az irodalmi szövegek hatásfunkciója, hanem inkább egyfajta "olvasásmód", illetve — posztstrukturalista nézőpontból — minden olvasás voltaképpen anagrannnákat "termel", amennyiben nincs módja kitömi a jelölők univerzumából a nyelven (a szövegen) túlra.5

Ebből a szempontból már körvonalazódhat, hogy miért nem jelent mégsem igazi problémát az intertextusok felismerhetőségének bizonytalansága: ez a kérdésirány ugyanis feltételezi a szöveg "előzetes" pozíció ját az olvasáshoz képest, amit viszont csak a nyelven kívüli referencializálhatóság tételezése igazolhat. Roland Barthes S/Z c. művének koncepciója az olvasás "kódjairól" e tekintetben szintén az olvasás "anagrammatikus" modelljéhez közelít. Mivel szerinte a szöveg szignáljait mindig a már leírtak/olvasottak perspektíva-szövedékén keresztül lehet csak olvasni, gyakorlatilag lehetetlen "még nem olvasott" szövegről beszélni.6 Az ötféle kód "idézetek perspektívájaként" áll össze, sígy "nem létezik elsőolvasás ebből következőleg nincs fel nem ismert idézet sem, mert maga az olvasás az, amely ezeket (a "kulturális kódok" révén) egyáltalán megteremti, ami így viszont nem azt jelenti, hogy minden olvasó "ugyanazokat" az idézeteket olvassa. Barthes elgondolása arra a látens feltevésre épül, hogy a szöveg nem előzi meg az olvasást, s a szöveg "eredetként" való felfogásának elutasítása láthatólag ahhoz vezet, hogy az olvasás az intertextualitás metaforájává, s így fordítva, az intertextualitás az olvasás metaforájává válhat.

Az olvasás tehát szintén nem biztosíthatja a szöveg identitásának rögzíthetőségét, s a "dinamikus identitás" ebből a nézőpontból is az irodalomkonstituáló hatalmi diskurzussal kerül szembe. Az intertextuális alakzatok így maguk is egy "szimbolikus" olvasásmód eredményei, ugyanakkor mégsem állítható egyszerűen az, hogy a jelölt vagy reflexív utalásformák mint identitásrögzítő alakzatok feltétlenül leszűkítenék az irodalmi jelentésképzés játékterét. T. S. Eliot műve, a The waste land pl. az allúziókra vonatkozó (az első önálló kiadásban már szerepeltetett, az ezt valamivel megelőző folyóiratbeli