Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása

Intertextualitás és a szöveg identitása főleg a francia posztstrukturalizmus által hangsúlyozott — szubverzí v potenciálját, ami elsősorban a szerzői funkciók (és ezek diszkurzív vonzatainak, mint pl. a koherencia vagy a felelősség elvének) megosztását, multiplikálását és így részint eltörlését tenné lehetővé. Minden szöveg potenciális feloldódása egy "szöveguniverzumban" (Charles Grivel) szükségszerűen kerül szembe a szövegek "egységét", önazonosságát rögzítő mindennapi diszkurzív praxissal, így pl. a szerzővel, a szövegkiadások szabályaival, sőt magával a "mű" képzetével is. S minthogy egy "mű"(/szöveg) intertextuális kapcsolatrendszere már csak azért sem lehet rögzíthető, mert nem kizárólag egy későbbi szöveg idézheti egy "pretextusát", hiszen az idézés mint textuális folyamat mindig reverzibilis, a "kanonikusán" r

ögzített intertextuális háló is ki van szolgáltatva az irodalom későbbi, előreláthatatlan történésének. Egy irodalmi szöveg önazonosságát (mint textuális identitást) az intertextualitás előreláthatatlan játékai ássák alá, igaz, másfelől a diskurzus identifikációs műveletei (szerző, cím, a szöveg materiális állandósága, vagyis a kiadás általi elkülönítése más szövegektől) éppen ezt az identitást igyekeznek fenntartani. Mégis, a potenciális intertextusokkal számolva egy irodalmi szöveg önazonossága valójában illúzió, kiszámíthatatlan ingadozás egy rögzítendő/rögzíthetetlen identitás körül: (Paul Ricoeur kifejezését — csak a kifejezést! — kölcsön véve) dinamikus identitás.

Eltekintve a szöveguniverzum potencialitásától, a megvalósuló (felismert) intertextusok is ezzel az ingadozással jellemezhetők. Az, hogy a jelöletlen (inte- gratív) utalások felismerése a mindenkori olvasás függvénye, átfordítható egy dinamikusabb megfogalmazásba is: az intertextualitás — éppen ezért — az olvasás "terméke" (hiszen még az ismert utalásokat sem kell feltétlenül "észrevenni", illetve az olvasás létrehozhat "egyszeri" motiváltságé, megismételhetetlen intertextuális kapcsolatot is), vagyis áthelyezhető az olvasás "retorikájába", sőt — bizonyos értelemben — az is állítható, hogy az olvasás egyik metaforája maga az intertextualitás volna. Ezt a kijelentést az intertextualitás-elméletek "ősei" is megerősíthetik.

Bahtyin, akit kommentálva Juha Kristeva először használta az "intertex- tualitás" kifejezést (és tette azt — a "karnevál"-elmélettel társítva — a textuális szubverzió színterévé') a (regénybeli) szó "dialogikus" természetéről értekezve megkettőzi annak nyelvi "terét", mivel a használt nyelv idegen (ismeretlen és előreláthatatlan Kontextusokat is érint, használatát annak mindenkori (szociális, történelmi stb.) körülményei csak részint rögzíthetik: "A nyelv minden szava félig idegen szó."4 Az absztrakt, nem használt nyelv idegensége (amelyet Bahtyin következetesen az élettelenség különböző metaforáival illet) a használat során "polifonikus", a "saját" és az "idegen" értelmezések által keresztezett, intertextuális nyelvvé válik, s ezért a szó mindenfajta interpretációja (vagy akár: az olvasás)