Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása

Intertextualitás és a szöveg identitása

Az intertextualitás mind irodalmi, mind irodalomelméleti jelenségként egy olyan, immár három évtizedes diskurzust szervezett maga köré, amely — elsősorban szövegelméleti, nyelvszemléleti — "felfedezései" vagy a különböző interpretációkhoz való hatékony hozzájárulása ellenére is folyamatosan teoretikusan aligha véglegesen feloldható problémákat termel. Sem a különböző strukturalista, illetve posztstrukturalista felfogások, sem a fogalom recepcióesztétikai értelmezése nem ad(hat)ott megnyugtató választ pl. arra az olvasás praxisa által állandóan újrafogalmazódó problémára, hogy a különböző szövegközi utalásoknak a felismerhetősége végső soron a mindenkori olvasáson múlik és az intertextualitás alakzatai így nem kontrollálhatók, nem rögzíthetők egy irodalmi szöveg hatásstruktúrájában. Noha — mint Paul de Man dekonstruktív retorikafelfogása figyelmeztethet rá — valószínűleg mindenfajta textuális alakzat valójában csak a szöveg és az olvasás közötti "szakadék" felszámolása árán gondolható el, az intertextualitás "kódjai" annyiban mégis ellenállnak ennek a képletnek, hogy nem feltétlenül mutatkoznak meg alakzatként — sem a szöveg, sem az olvasás "retorikájában". Nyilván az idézetek, allúziók sok esetben "jelöltek", vagyis egy — más természetű — alakzat hívja fel a figyelmét arra, hogy

— voltaképpen — "kettős", áthelyeződő alakzatot kell "olvasni": ezt a szerepet betölthetik "materiális" (pl.: idézőjelek, lábjegyzetek stb.), grammatikai (pl.: grammatikai "hibák"), poétikai (pl.: egy rímképlet destruálódása), stilisztikai (pl.: nyelvi kód váltás), önreflexív alakzatok (pl.: az idézésre való metafiktív utalás, ami Esterházy Péter műveinek egy gyakori eljárása) stb., amelyek azonban csak a "reflexív" intertextualitás esetére vonatkoznak (tehát akkor, amikor az utalás "idéző" és "idézett" szöveg között eleve valamifajta textuális feszültséget kelt). Az "integratív" kapcsolatok esetében nincs ilyenfajta transzfiguráció, vagyis nincs olyan — közvetítő — alakzat, amely az intertextualitás "jelét" az olvasó számára valóban "jellé" alakít ja (vagyis: jelként felismerhetővé teszi).1

Az ilyen integrativitás különleges élességgel hívhatja elő az irodalmi szövegek általános intertextualitásának, minden szöveg lehetséges "sokhangúságának" —

ŕ * *á|: éfö- ér ^ w/ // fa *•: .. ’£