Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Marafkó László: A város borzongása

A város borzongása

Mint kopasz öregasszony — a félig lombjavedlett fa. Parókáját készíti a tél.

Kiállítom eltűnésem okiratát.

Mint telérre, rábukkanni az időre, mely kiragad a jelen iszapjából.

Valami velem íródik.

Szavakkal partitúrát.

Ciörbült tér, bárhol abbahagyhatod.

Ki elől menekülsz zagyva rohanásba? Ülj le, a fonás medencéje benned. Várd ki, míg leülepszik a habzás, és sugározni kezdenek a mélyben a kövek.

Minden reggel a vesztőhely felé, végig a városon. Az elmaradt kivégzés tompasága. Kilyuggatott lélek, át fújj a a szél.

Minden mondat őrült keresése mögött az a szó, amellyel nekivágtál, s amely egyre mélyebbre fúródott, mint kioperálhatatlan repeszdarab.

Megüvegesedik a szó.

Kgy nedvesen fénylő tető szabadsága.

Egy gége és torok szárnyalása.

A piramis sarkába karcolni egy jelet.

A könnyekkel lenyelt sorsát akartam kimondani, s még a kívánságát sem teljesítettem. Néma tekintete itt fuldoklik bennem.

Állni az ablakban, míg a fák tartják az eget, s arra gondolni, ami volt, s ami soha nem úgy volt, amiként rágondolsz.

Férfi — kibámul arcmása keretéből. Mindig mögötte. A mindig mögött. Hány ezredév, míg fel nem bukkan.

Ne akard te leélni az életemet — mondta egy keserű este. Akinek mondta, már nem él, de ettől a mondattól életébe örökre beoltódott azé a másiké.

A dallam itt van, csak le kell omlasztani róla a csend tömbjeit.