Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Marafkó László: A város borzongása

Mara fkó László

Lábatlan ember ül a tolószékben. Szeme kitört ablak. "Ne ily halált adj énnekem..."

Belelátom magam az időbe. Ma is meg kell halni.

A láthatatlan mindig átsüt a láthatón.

Gyantaként az idő kérgén.

Szó nélkül, mint a hegedű, hang nélkül, mint a színeváltó lomb, szín nélkül, mint a bársonyos ég, érintés nélkül, mint a sugárzás, áthatol- hatatlanul, mint a lét.

Mindent kitaláltak már, s mindennek az ellenkezőjét is. Marad az avar őszi dohányfüstje a világ tornácáról.

Világfájdalom? Vérzékeny szürkület.

Hajolj le a földig, ott lüktet halottaid szívverése. Vörhenylő ég. Kortársukká merülök. Kiáradnak a leplombált sírok, lepecsételt temetők.

Nincs gyógyszer az alkonyatra. Isten kivár, akár a pókeres.

Rám gördül az égi aknafedél.

Minden szó: az esten áthajított kő. Le teríti madarat.

Elcsípheti-e árnyékát a fecske?

Mindennapi mondatomat add meg nekem ma.

S/avak végeláthatatlan igyekvése.

Ha angol vagy francia lennék, vajon ugyanígy nem tudnám nyelvre váltani ezt az eleven-fa-meghasadást?

Perceg a Föld gramofontűje, üresen jár a kozmosz.

Folytathatatlan regényt írni.

Goromba a város, mígnem fölfeslik a napfény. Kegy itt, ami ott adomány.