Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek
ajándékba s/ülte volna őt a/ írónak, mintegy a/ irodalmi Nobel-díj ráadásaként, hogy legyen valaki, aki tökéletesen átéli prózáját, és bejuttatja a kö/tudatba vagy a saját írásaival, vagy pusztán a csodálatával, azzal, ahogyan beszél róla, és felhívja rá a figyelmet. Az időből kellene innom, anya. A fiú már korábban is megélte ezt a fájdalmas lelkiállapotot, de a kínja csak most tagiózta le igazán. A szíve vadul kalapált, futott volna a fény elébe, de hová s mikor fusson? Vajon milyen ital oltaná el a szomját? KI my egyek anyához a munkahelyére. De hirtelen ezt az ötletét is ostobának érezte. Mit mond majd neki? Anya, én egy gyermek Tantalos/ vagyok'.' Túláradó szíve sem volt képes megalkotni azt a képet vagy megfogalmazni azt a mondatot, amellyel közölné vele, mi ba]a. Hiszen ő alighanem csak hozzá akar bújni. Csak érezni akarja az anyja illatát. Anya, lebbentsék fel a fátylat az arcukról a nők, meil a fátyol eltakarja... Képzeletében megjelent egy lefátyolozott arcú hercegnő. Ki van a fátyol mögött? A/ osztálytársnője, Sonička. Sonička area van a fátyol mögött. Sonička fiatal, s a/ arca máris szép, és észveszejtőén szép a melle. Sonička fellebbentette az arcáról a fátylat, s ő mint felnőtt férfi rádöbbent, hogy a fátyol mögött nem Sonička area rejtőzött, hanem a szüntelenül változó, de minden férfinak az igazi arcát ígérő örök nő arca. Ha a hercegnő az arcán hagyta volna a fátylat, ő Soničkát látta volna mögötte, barátja, Vlado pedig Vlastičkát. De mikor már nem volt a nő arcán fátyol, nem ébresztett benne olyan vágyat, mint korábban a fátyol mögött. Már nem fordult befelé, a saját lelke felé, ahol a fátyol mögött annak a nőnek az arcát látta, akit megálmodott, s akit a vágya révén megajándékozott érzéseivel — de valóban őt, az igazit látta? A fátyol függöny, az az örök allegória, s a Jane Eyre című regény őrült hősnője egyszer csak meggyújtja a függönyt... Amikor az utolsó arab nő is leteszi fátylát, s minden férfi megismeri a feleségét, a nyelv melege akkor ismeri majd fel a vágyakozó embert... A lefátyolozott nő nem retteg, nem fél a férfitekintetektől, nem fenyegeti a veszély, hogy ha túlságosan észre vesz minden sóvár tekintetet, amellyel a férfiak előre megvásárolják vágvuk-befektetéseik tárgyát, akkor az állandóan vigyázó lelke annyira kifinomul, hogy végül is puszta önvédelemből intrikussá vagy jóssá — papnővé válik. Amikor a kisfiú már nem gondolt többé a képzeletében felkínálkozó fekete fátylas nőre, amikor felnőtt, s szorongása még fokozódott: a felnőttkor szürkés árnyaival lett gazdagabb, egyszeriben valamiféle sötét, megfoghatatlan kötelességtudatot érzett, egy nehéz, feladat tudatát, amelyet egyszer majd teljesítenie kell, s A fájó gyermek
