Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek
Hdmund Hlalký neki nem lesz elég ereje hozzá. Uram, ön menjen ki, zavarja a hipnotikus szeánszunkat — küldte ki a cirkuszi hipnotizőr a fiú nagyapját előadás közben. Nagyon távolian és homályosan megérezte — mint amikor az ember é jszaka hirtelen felriad, és megérzi egy ismeretlen, boldog civilizáció távoli, de baráti dobszavának a vigaszát, s reméli, hogy az a civilizáció majd megváltja és magába fogadja —, ő megérezte, hogy a nagyapa azzal, hogy a cirkuszban ellenállt a hipnotizőr hatásának, teljesítette életre szóló s az egész életét meghatározó kötelességét. Attól a perctől fogva a sötét hatalmak békén hagyták, gondolta már felnőtt fejjel a fiú. Most pedig ült a fényképek fölött, s emlékeiben a hegyek közé, Hőrkyra menekült, oda, ahol tavaly két szép napot töltött. 1 így konkrét gondolatba akart kapaszkodni, de nem sikerült neki, mert minden konkrét dolgot kiszorított a délután bűvös sárga fénye, s az anyja meg az apja türelmes válása. Apja és anyja válásának az érzése a lelkében akkor eszménnyé magasztosult, de most már rég nem érezte ezt az érzést, mintha egy bánya mélyére temetve kuporgott volna, ahová egyetlen napsugár sem hatol he, senki se tud róla, így hát senki sem segíthet rajta. Milyen szép is volt a Hôrky, s milyen nyugalom honolt olt! A gyerekek közé lassú csend ereszkedett, s mintha épp abban a percben tel jesült volna valami titkos vágyuk, vagy mintha egy hatalom megígérte volna nekik, hogy hamarosan minden kívánságuk teljesül. A fiú szeretett napközibe járni, szeretett iskolába járni, a biztonság érzésével járt oda, a csendes boldogság volt a fontos számára, amely a lelkét ott betöltötte. () úgyszólván meggyőződésből volt gyerek, s egyáltalán nem gondolkodott el rajta, hogy egyszer akarva-akaratlan nagy, erős férfi lesz, és feladatot kell teljesítenie, amihez majd nem lesz elég ereje, igen, ott a Hörkyn ezüstös patak csörgedezett, egyenesen a forrásból folyt, előbb vízmosások medrében, aztán csak úgy a füvön át, a buja, őserdei növényzet között. Minden gyönyörű volt, a napot csak mint árnyjátékot érzékelte, nem terhelte semmilyen felelősség, gyermek volt. Fakéregből kis hajót faragott, csak úgy mellékesen és örömmel faragta, az a nagy és szép valami pedig, aminek el kellett jönnie, már most szokatlan belső elégedettséggel töltötte el. A zsebkése pengéjének a villanása s a lakéreg porhanyós, tompasárga háncsa is valami nagyszerűt jelzett, aminek szükségszerűen be kellett következnie. A lakéreg hajó, a forrásvíz és a napközis tanító néni hangja — minden olyan nyugodt volt, mint amikor sehová sem kell sietni. Ám most ez az emlék sem segített, a fiatalember nem tudott általa felszabadulni. Ott képződött meg az életed gubanca,
