Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - ÁRGUS - E. Fehér Pál: Mit tud a The Times Európa népeiről

tragédiáját, amely — megint csak közép-európai szempontból — századunkra jellemző sajnálatos esemény, de lényeges európai kisugárzása sohasem volt.)

Pontosabban szólva, mi az Európa népeinek magyar kiadásában — egy rossz kiadói elképzelés következtében csak érintőlegesen szerepelünk, s akkor is fölöttébb vitatható módon, t udniillik a Magyarok címszó alatt ezt olvashatjuk a 265. oldalon: "Mivelkönyvünk Európa népeit a teljesség igényével tárgyalja, ám mindegyik népre csupán néhány oldalt szánhat, ezért reményeink szerint olvasóinkkal egyetértésben úgy gondoljuk, hogy a magyarsággal kapcsolatos munkák óriási száma és könnyű elérhetősége miatt e kötetben az. ismertetéstől eltekintünk." Hogy az olvasóknak általában mi a véleményük erről, nem tudhatom, de én szívesen olvastam volna, hogy a The Times kollektívája miként látja a mai és tegnapi Magyarországot.

Kiváltképp akkor, ha a szlovákokról szóló részben azt olvasom, hogy "a 11. században a magyarok gyarmatosították" Szlovákiát (256. /.), ami már csak azért is különös állítás, meil 1000 táján még a gyarmatosítás is, s Sz.lo- vákia is ismeretlen fogalom volt. A balkáni fejezetben szereplő horvátok esetében azonban nem "gyarmatosítottunk", hanem "a hónát uralkodóház kihalásakor a horvát nemesség a magyar Könyves Kálmánt választotta u- ralkodójává, s a Hón át Királyság a Magyar Királyság része lett, 1527-ben pedig a Habsburg -birodalom kebelezte be" (247.1.). Horvátország azonban sohasem volt a Magyar Királyság része, a két állam perszonáluniót alkotott, s

,irgus

ezen a mohácsi vés/, utáni helyzet sem változtatott: a Habsburgok — egyebek között — horvát királyok is azért lettek, mivel l erdinánd magyar királlyá választatott. Érdekes az Erdély-közelíté- sük is a jeles szerzőknek: nincs az az ENSZ-diplomata, aki ügyesebb és semmitmondóbb formulákkal tudná megkerülni a mai Európa e fájó etnikaigazdasági problematikáját, mint ők.

Mielőtt nemzeti sértődöttségünk látszata keletkeznék, hadd írjam ide. hogy például az oroszoknak jóval több okuk lenne kritikai meg jegyzésekre, mint nekünk. Mert az orosz, nyelvről és irodalomról írott oldalak válogatott szamárságok gyűjteményeként értékelhetők. A szerzők szerint "a szovjet stílus sokkol többet rontott az orosz nyelven, mint a lengyelen" (MR. 1.), ugyanakkor megállapítják, hogy "a nyelv voltaképpen kikerült a birodalom ellenőrző tevékenysége alól" (348. 1.). Na mármost: ha a nyelv szabadon fejlődött (hiszen a birodalom nem ellenőrizte), akkor hogyan ronthatott rajta a "szovjet stílus"? Természetesen sem az egyik, sem a másik állítás nem igaz. Az állam igenis ellenőrizte az állampolgár nyelvhasználatát, viszont a jelentős alkotók stílusát befolyásolni nem tudta.

Nem valószínűsíthető az az állítás sem, hogy Gogolnak, Turgenyevnek, Tolsztojnak "az egyeduralkodóval (értsd: a cárral) szemben korlátlanul engedelmeskedniük kellett” (349. 1.), sőt ennek az ellenkezője igaz: egyikük sem engedelmeskedett a cárnak, semmilyen mértékben.

Szóval minél távolabb kerülünk Londontól, a szerzők annál bizonytalanabbak. Ne legyünk azonban igazságtalanok velük szemben: tulajdonképpen