Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

"ki letépte láncát..." _ 69

Kivel is zárhatnánk ezt a történetet mással, mint azzal a poétával, akinél radikálisabban senki nem különítette el a verset a köznapi világtól, aki ha egyéni szimbolikát nem is teremtett (elsősorban nyelvi és líratörténeti okok miatt) annak az ezoterikus költői világnak birtokában volt, ahol már nem tűnt illúziónak a közvetlen kapcsolat a világmindenség titkaival. Eldönthetetlen a kérdés, hogy Komjáthy Jenő hite, magabiztossága, mely szerint birtokában van Isten teremtő energiáinak, a neuraszténia jegye volt-e vagy a szimbolista akaraté—valószínűleg együtt mindkettőé. Mindenesetre ő az egyetlen költőnk a múlt századból, aki vitathatatlanul túljutott a korábbi költészet allegorikus, "objektiváló", esetleg az önfeledt "daliás" jogait hirdető konvencióin, akinél a szimbolista élmény már a magatartásban is kifejezésre jutott, aki — ha tetszik — eljutott oda, a "lényeghez", ahova minden romantikus vágyakozott.

Némi túlzással: Komjáthy egész költészete példatár lehetne az őrült ama lírai toposzának illusztrálásához, melynek meg-megjelenései Petőfitől oly nyilvánvalóak. S az is természetes, hogy elő-előbukkannak nála — lehet, hogy önkéntelenül, a hasonló ihletettség következtében — a korábbi költők képei, vizuális, szóválasztási ötletei. Bizarr című verse — invencióit tekintve — mintha egy-egy Vajda- és Madách-vers kombinációja volna (eltekintve persze a képek sorjázásában mutatkozó eredetiségtől). Az ilyenfajta képek jellemzője: a világ ellentéteinek befogadása. Egyfelől az "agyvetőáltal" megjelenített tudatban: "Mi forr, mi nyüzsg e csontodúban?" /— "Titánok harca? Méheraj?" ... "Kéjelgő fájdalmak szerelme, / Télhóba átcsapó tavasz." stb., másfelől az összes ellentét tudatában: "Mind egyesül és egybefonván / Összhang lesz., édes hangarány."

Vajda és Madách valóban Komjáthy szellemi ősének tekinthető (s ezen a téren még filológiai érvek is adódnak), a hasonlóság azonban felszíni: a két szomorú és dühödt ifjú romantikus csak az álomban, az elképzelt jövőben tudja feltételezni a harmóniát, esetleg valami nagy és tisztító kataklizmát követően, Komjáthy a századvégen már "tudja", hogy a harmónia személyes elhatározás, művészi döntés dolga... Amihez a világ vagy igazodik, vagy nem.

A Delíriumban című Komjáthy-vers egyike az életmű legjava darabjainak: szintézis, egy költői életfelfogásról és létmódról való ditirambikus beszámoló, ugyanakkor összegezi mindazokat a lírai tapasztalatokat, amit eme (az évtizedek során motívummá váló) költői szerepről stílusban, képhasználatban, tónusban a romantika fölhalmozódott. A zene mint lírai utalószó a létezésre — ez a Madáchnál tapasztalt művészi ötlet adja Komjáthy költeményének vezérmotívumát. Még nagyobb súllyal esik ez latba, ha arra gondolunk, hogy a zenére milyen ismeretelméleti szerepet bíztak a szimbolisták.) A költői megőrülés oka, motivációja az a gyanútlanság, amellyel a világ a zenét "használja", nem ismervén föl annak isteni lényegét. ('sak az őrület sa játíthat ja ki a zenét arra a célra, amelynél