Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

Alexa Károly

egy szimbolista nem adhatja alább: általa istenülni, általa megismerni a világot, nemcsak egyesülvén, hanem azonosulván is vele. ("A szívem sira hegedűben, /Ne játsszatok a húrjain!") F.z a mindenkihez szóló grammatika természetes magánbeszéd, a "ti" ebben a versben nem látvány, hanem olyan hívószó, ami egyenlő az öntudatlan, tehát méltatlan létezéssel. Az "El a zenével, mert megőrülök!" már a vers első felében eljut ide: "Óriilt vagyon már, meg nem őrülök! " Azaz meghatározódik egy drámai futam után az igazi beszédhelyzet, ahol elhangozhatik a vallomás, ahonnan felívelhet a látvány, "ürült vagyok, s ez őrületben / Belátok véget, kezdetet, / Mi régen elmúlt s eljövendő, / Mitől az. ősi föld beteg." A fölsorolás már Petőfire is emlékeztető, a nemzeti és szociális bűnök sora elegyedik az erkölcsiekkel, s fut tovább olyan dimenziókba, ahol már mindenféle indoklás, magyarázat, utalás érvényét veszíti: "ürült vagyok. Látom rohanni / A szúz adót, az. ezredet, / Az. ősz. Időt látom foganni, / ISitok sok dicső kezdetet. /Csillagszemekkel kéjt sugároz, / Reménnyel terhes fönt az Eg. / De ah! idétlen elvetéli, /Magzatja halva szűleték..." S jönnek a rémképek ("agyamban"), megszüntethetetlenek a borzalmak ("Vulkánok síri adva mellem") — és "Láz. a szózat", amely ezt képes... nem is elbeszélni, hanem az elbeszélhetetlenről tanúskodni, számot adni. S aki beszél? Kettős az önmeghatározás: "bús, fakó poéta" és "Eli egy elátkozott király vagyok."

Ezekkel a szavakkal kiált át a magyar XIX. század a XX-ba — Ady felé, aki az istenülésnek más módjait, formáit és szerepeit fogja választani. S akinek a szerepeit valóságként fogadja majd el kora, amíg él. Komjáthy halálával, halála időpontjában más időszámítás veszi kezdetét. S nemcsak a magyar költészetben.